A „proustomán” olvasóknak a 2006-os év ünnepi esztendő lesz: megkésve bár, de idén februártól végre olvasható magyar nyelven a legendás regényfolyam hatodik kötete.

Gyakran sajnálkozom, amiért Marcel Proust klasszikus műve a mai napig nem hozzáférhető magyarul teljes egészében. Hogy nehezen fordítható regény, abban sohasem kételkedtem, de a szerző halálától számított bő 80 évet elegendő időnek találtam egy jó magyar fordítás elkészítéséhez. Most azonban az új kötet utószavából kiderül, hogy a probléma nem csupán a fordító nyelvi erőfeszítéseiből ered.

Izgalmas dolog a bábszínház – ha ez a megállapítás nem is mindig az előadásra, hanem a kulisszák mögött történő eseményekre igaz. Szombaton Kabóca-premier volt a HEMO-ban: Wilhelm Hauff A kőszív című meséjét láthattuk Sarkadi-Nagy lászló átdolgozásában. A helyzet pikantériája, hogy személyében a nem botránymentesen távozott előző vezetés egyik prominens képviselője tért vissza rendezni, így a darab érthetően mély indulatokat keltett (nem a nézőkben, a készítőkben).

Gyönyörű, középkorú hölgy. Nem karcsú, nem kisportolt, de gyönyörű. Szépsége belülről fakad, a sokéves tapasztalat, a megszerzett tudás és az alapintelligencia sugárzik a tekintetéből. Szomorú. Pedig nevet, és nagyon optimista a mondandója. Én még optimistább vagyok. Pedig sírhatnékom van, mert a tény az tény – rákos.

Sokan ismerik az anekdotát a kárpátaljai asszonyról, aki a Monarchiában született, Csehszlovákiában kötött házasságot, gyermeke a Királyi Magyarországon született, férjét a Szovjetunióban temette, s ő maga pedig Ukrajnában halt meg, noha világ életében ki sem mozdult Ungvárról. A szenttamási Rojtos Gallai István hasonló történetét meséli el Gion Nándor Latroknak is játszott című kvartettje (Virágos katona, Rózsaméz, Ez a nap a mienk, Aranyat talált).