Nem először írok Mozartról, amiért külön bocs mindenkinek, ám ez most évfordulós önvallomás lesz, szélesebb kontextusba foglalva. A salzburgi csodagyerek múlt héten ünnepelte kétszázötvenedik születésnapját.

Amikor befejezem ezt a szöveget, le fogok ülni, és megnézem a „Figaro házassága” című operafilmet Daniel Barenboim vezényletével, az English Baroque Soloist kíséretében, kiváló előadóművészekkel. Éveken keresztül ennek az operának a nyitányára ébredtem minden reggel: friss, energikus muzsika, engem legalábbis mindig kihúzott az ágyból.

Kezdek hozzászokni, hogy mindig Veszprém környékére kell mennem, ha a Cry Free-t látni akarom. A zenekar szerintem már mindenhol fellépett a megyében (még Ősiben is!), de a veszprémi szervezők még mindig nem vesznek tudomást Magyarország Deep Purple Cover Band-jéről. Ja, egyszer már döngettek a Session vendégeként, de az sem a helyi koncertmesterek érdeme

Uraim, ébresztő, egy nagyszerű zenekarról van szó. Ezt nem csak azért mondom, mert jó cimborák vagyunk Atkával, Gabesszel, Janival, Gyurival és Csabival, hanem mert tényleg nagyon jól nyomják a Purple-t.

A múlt hétvégén kedvesemmel elutaztunk a téli Zalaegerszegre. Egyetlen zsákmányunk az új Csányi Sanyi-film volt. Mostantól fogva jobban megbecsüljük Veszprémet.

Most is szívesen hallgatom Feró és a Beatrice legendás dalait, vagy a zseniális Hamlet-feldolgozást. A mai napig kívülről fújom a Nagyvárosi farkas vagy a Kifakult sztár szövegét. Persze ma már csak morfondírozik az ember azon, hogy ugyan, miért nem lehetett hallani ezeket akkor lemezen. Számomra Feró a magyar rock egyik legjobb, legfontosabb figurája, függetlenül attól, hogy a kilencvenes években zenéjét elnyomó politizálása nagyon ellenszenves volt.