Azt hiszem, közeledik a tavasz. Ezt a nem a rügyfakadás, az eltévedt ibolyák meg a csalóka napsugarak sejtetik, hanem az, hogy olyan ideges vagyok, mint állat. Semmi nem jó, mindenki menjen a sunyiba. Azt hiszem, ezt a hssztit nevezik az okosok tavaszi fáradtságnak. Elvégre azért okosok.

Szóval az a baj, hogy már annyira elég volt ebből a veszett hidegből. Meg abból a mindenből, ami ezzel jár: órákig kell öltözni meg vetkőzni, és állandóan folyik az ember orra. Közben meg hallom, hogy már megint elhúzott valaki délre, ott vállal melót, mert ha a lé nem is sokkal több, de legalább a hangulat összehasonlíthatatlanul jobb. Ezen persze elsőre morgok, hogy jó duma, aztán felszállok a buszra, és majdnem elsírom magamat az arcok láttán. Hát itt mindenki depressziós?

Aztán elmegyek keresztanyunak gyógyszertárba, aki rosszul lesz, mert tiztenixedik havi nyugdíj ide vagy oda, bizony sokkal többet kellett megint kiperkálnia. Ja, és közben engem nyugtat, hogy a vállalkozósdi, amibe megint belekényszerülök, még mindig jobb, mint a semmi. Na ja. Én meg azt hiszem, értem, miért vagyok balek, mert maradok a seggemen ebben az országban. Egy hülye barom vagyok – pontosabban.

Keresztanyu persze semmit nem ért. Nem tudja, milyen nyolcvanegyesnek lenni, ahhoz a generációhoz tartozni, aki már nem tanult oroszt, amelyik előbb tudta, mire jó az enter, mint a párt. Ennek ellenére majdnem tutulok, mikor elmondja, hogy ’56-ban őket repülő várta, mert a Shell vitte volna a kiváló magyar munkaerőt jó pénzért a szabadságos külföldre – de ők maradtak. Aztán valóban elbőgöm magam, mikor a tévében az ötvenhatos kivándorlós milliomos beszél, az én keresztanyám meg spórol a fűtésre. Menni kéne?

Itthon meg a „nincsen semmi” van. Kitermelni a rezsit, meg álmodozni. Most egyre többen vállalnak gyereket a korosztályomból. Úgyhogy, azt hiszem, az én készülékemben van a hiba. Valamit én baltázok el. Azt hiszem, nem kéne beszarni. Valami bűzlik…

Eltotyog előttem, és mosolyog, de nagyon. Gyönyörű szép. Azt mondja, tutya. Itthon vagyunk.