Izgalmas dolog a bábszínház – ha ez a megállapítás nem is mindig az előadásra, hanem a kulisszák mögött történő eseményekre igaz. Szombaton Kabóca-premier volt a HEMO-ban: Wilhelm Hauff A kőszív című meséjét láthattuk Sarkadi-Nagy lászló átdolgozásában. A helyzet pikantériája, hogy személyében a nem botránymentesen távozott előző vezetés egyik prominens képviselője tért vissza rendezni, így a darab érthetően mély indulatokat keltett (nem a nézőkben, a készítőkben).

A kőszív című mese főhőse Szenes Péter, a szénégető, aki nagyon szerelmes, de anyagi helyzete meggátolja a házasodásban. Péter szeretne meggazdagodni, de két választása van (sajnos egyik sem a munkával kapcsolatos), vagy eladja a szívét Hollandus Mihálynak, a könyörtelen izének (démonnak, sátánnak, stb-nek), vagy megkeresi az Üvegmanót, hogy segítséget kérjen tőle. Péter ez utóbbi mellett dönt lelketlen ismerősei őszinte bánatára.

Az Üvegmanó teljesíti Péter gazdasági jellegű kéréseit, bár figyelmezteti őt, hogy nem a legjobb úton jár, és inkább dolgoznia kellene (végre!). Egy kérést a későbbiekre is elspájzol neki, mert sejthető, hogy a rövid úton meggazdagodott Szenes Péter szerencséje nem lesz hosszú életű. Így is történik: Péter mindenét elveszíti, és a „jobb társaság” ismét kiveti magából, még mielőtt szerelmét feleségül tudta volna venni.

Péter ezek után elfogadja Hollandus Mihály ajánlatát, szívét kőszívre cseréli, gazdag lesz, elveszi a szeretett nőt – csak éppen kőszívvel nehezen megy a szerelem, ezért komoly családi problémáik támadnak, sőt a családon belüli erőszak is megjelenik kapcsolatukban. Péter érzékeli a problémát, és furfanggal visszaszerzi szívét, majd utolsó kívánságát arra használja fel, hogy visszakapja feleségét. Végül szegényen bár, de boldogan élnek, amíg meg nem halnak (ez a rész már nincs a darabban).

Egyszerű, de szép és tanulságos történet. A színpadi kivitelezés is a szépségre helyezte a hangsúlyt, amit a készítők egyszerre próbáltak megvalósítani minden területen – így néha sajnos egymást kioltó megoldások születtek. A bábszínészek (Dienes Andrea, Marosi Tóth Edina, Zsida Ágnes és Futó Ákos) gyönyörű, népviselet-szerű ruhában voltak, ami viszont nem szolgált megfelelő háttérül az általuk mozgatott báboknak: túl rikítóak voltak, ezért a bábok mozgását néha nehéz volt követni. Érdekes volt az is (ahogy egyik ismerősöm megállapította), hogy a szegény szénégető is végig ünneplőben volt, illetve csak akkor kapott valami egyszerű, zsákvászon felsőruhát, amikor meggazdagodott.

Az előadás rengeteg effektust használ: tüzet, visszhangot, éneklést, satöbbi, ugyanakkor végig valahogy steril marad: a gyermek nézője a történetnek, de nem válik a részesévé. Persze, tudom, hogy az előadás „korhatáros” (a készítők hat éven felülieknek ajánlják), és a bábszínház sem lehet mindig interaktív, de érzékelhető volt, hogy a bő háromnegyed órás produkció sok gyereknek túl hosszú volt ebben a formában. Idősebb gyermekek számára (13-tól felfelé) viszont már a történet túl egyszerű és sematikus, legfeljebb a megjelenítés esztétikuma foghatja meg őket. Lényeg az, hogy nehéz eldönteni, milyen korosztály számára ajánlható ez az előadás.

Nem tartozik már szorosan a tárgyhoz, de érdekes volt a bemutató után kicsit bepillantani a kulisszák mögé – egy véletlen folytán találkoztam és beszélgettem a társulat egy részével, ami általában nem túl szerencsés, mivel a közvetlen kapcsolat mindig befolyásolja az értékítéletet. Itt kiderült az, ami az előadásból nem derülhet ki, hogy a háttérben még mindig presztízsküzdelem zajlik az előző és a mostani vezetés között. Ez persze kimondatlan és még csak nem is szándékos vetélkedés, de jelen van, és pillanatnyilag nem előre mozdítja a bábszínház szekerét.

A kőszív című előadás a héten többször megtekinthető még a HEMO-ban ( Kabóca Bábszínház műsora), érdemes rá elvinni kisiskolás gyermekeinket, akik élvezik a Grimm-mesék világát, itt sem fognak nagyot csalódni. A HEMO színházterme elég nagy, úgyhogy bátran tessék csak menni, hely biztosan lesz.