Gyönyörű, középkorú hölgy. Nem karcsú, nem kisportolt, de gyönyörű. Szépsége belülről fakad, a sokéves tapasztalat, a megszerzett tudás és az alapintelligencia sugárzik a tekintetéből. Szomorú. Pedig nevet, és nagyon optimista a mondandója. Én még optimistább vagyok. Pedig sírhatnékom van, mert a tény az tény – rákos.

Vannak olyan események az ember életében, amin ha egyszer túl vagyunk, azt hihetjük, ilyen nem jön többet. Nem jöhet, mert akkor aztán a világnak lesz vége. Amikor végigcsináljuk, izzadunk, könnyezünk, remegünk, de tesszük, amit tennünk kell. Pont abban a reményben, hogy ezt csak egyszer kell lejátszanunk. Csak egyszer kell végignézni a másik szenvedéseit, és túlélni a sajátunkat. Aztán az Élet röhög egy nagyot – és jól pofán ver még egyszer minket: Na, bírod, öcsém? Állj fel, baszod!!!

Pedig ez a probléma most nem is érint közvetlenül, csak mélyen. Mert valaki, akivel édesapánk közös, így a vérünk is valahol, az édesanyjáért küzd. Az egyetlen és igazi nőért, az anyáért, akiért én soha nem küzdhettem, mert kicsi voltam hozzá. Az anyáért, aki néha eldobja a gyerekét, vagy bánja, és gonosz vele. Az anyáért, aki a csillagokat is lehozza, és mindig mindent megbocsát. Akiből – akármilyen is – csak egy van. Akkor is, ha a méhéből kipottyant gyermeket a földhöz veri. Anya.

Szóval a nő beteg. Nem is akármilyen, rákos. Tudod, ez az a betegség, ami megremegtet mindenkit. Az, amivel élhetsz évtizedekig, anélkül hogy tudnál róla, de el is vihet egy hónap alatt. Olyan, mint egy gonosz kis manó, aki azon élvezkedik, hogy behálózza a testedet, aztán vagy meghúzza a madzag végét – és akkor vége –, vagy csak rángatja, hogy félj.

Szóval a lány remeg. Erősnek kell lennie, nagyon erősnek. Olyannak, mint az anyja. Akkor, mint az anyjának. Most. Nem előbb és nem később, mindig csak most. A többire nem szabad gondolni, mert hamar utolér az őrület. Közben meg vizsgázni kell, és dolgozni kell, és szeretni kell a párt, és sírni is néha. Hangosan, remegősen, fuldokolva. El kell engedni a fájdalmat az útjára – nem úgy, mint az anyának. Hiszek benne, hogy a rák az el nem engedett sérelmekből lesz gonosz dologgá. Meg kéne tanulnunk megbocsátani. Nem aggyal, de nem ám, mert az nem elég. Tiszta szívvel, mosolyogva és tényleg. Akár azt, hogy valakink – vagy éppen mi – rákos lett.

Gyönyörű, fiatal lány. Karcsú, kisportolt és gyönyörű. Szépsége kifelé sugárzik, a sok, friss tapasztalat, a számtalan kérdés, és a „miértpontmi” nemessé teszi a tekintetét. Vidám. Pedig sokat sír, és iszonyúan pesszimista. Én még pesszimistább vagyok. Pedig nevethetnékem van, kínomban – megint?

Nagyanyám megint morfiumtól eltorzult arccal fekszik az ágyon. Tudom, hogy most látom utoljára, és hogy egy éve halott. Egy holló berepül az ablakon. Felébredek. Szeretnék felébredni.