Múlt hét csütörtökön szűkebb pátriánk blues-rajongói már a péntekre gondolhattak – legalábbis szerintem –, mert a hét végének eme nevezetes napján este az Expresszó Klubmoziban fellépett Ripoff Raskolnikov és az M.C.S. Blues Band. Kisebb elhajlást követően én is úgy döntöttem, ezt a programot – és a feltehetően gazdag nőnemű rajongótábort – nem hagyhatom ki.

A délutáni enyhébb delírium átvészelésének eredményeképpen kissé megkésve érkeztem a helyszínre, de igazából semmiről sem maradtam le. A pultnál állt a tömeg, a söntés mögött pedig a megszokott lányok megszokott fanyar kedvességükkel, és állandó kommentár mellett tolták elénk a szeszebbnél szeszeket. (Mint látható, E. még az exponálás közben sem bírta ki levegővétel nélkül.)

A védőital(ok) elfogyasztása után aztán belevetettem magam a blues hullámai közé (vivát képzavar!). Bár szép számmal iddogáltak az előtérben, az exmoziterembe is jutott bőven érdeklődő. A színpadon pedig Ripoff Raskolnikov kalaposan, öltönyösen, virágosan recsegte a bluest. Na, most itt nem szeretnék belemenni barokk körmondatokba. A kishazánkban letelepedett osztrák zenész ugyanazt adta, amit eddig tapasztaltam tőle. Ült, zenélt, énekelt. Természetesen. Természetesen!

A terembe belépők ottmaradtak, a földre ültek, figyelték a hangokat, a kezek játékát a húrokon. A wiskheyspoharak útját a színpad padlatától Ripoff szájáig. A dallamokat, az angol szöveget, az aurát. Megérte. Úgy éreztem, Ripoff egy utazásra vitt, egy szférák közötti kis kirándulásra. És itt most nem csupán a dalok témájára gondolok – pl. Gagarin blues, a Rushdie Kelet, Nyugatából ihletett Lenin Street… –, hanem arra az atmoszférára, amelyben feloldódva ég és föld, múlt és jelen, valóság és fikció között lebegve fonódik össze a hallgató a zenével. Persze ehhez hitelesség kell. De ez Rakolnikovban megvan. Ezért is szólt a taps a számok, hangzott a közvetlen nevetés az összekötőszövegek után. Álltam, hallgattam, utaztam – erről szólt az est első része.

Ripoff ráadását – és a hosszú tapsot – követően újabb heves támadást intézett a tömeg a magukat még elszántan tartó alkoholos folyadékok ellen. Az egészségügyi szünettel összekötött vedelés alatt lassan magáévá tette a színpadot az M.C.S. Blues Band – kicsit szöttyögtek, aztán gyorsan beálltak.

A zene első taktusai biztossá tették bennem, hogy az elkezdett utazás folytatódni fog, csak immár ismert tájakon. És valóban. Az M.C.S. zakatoló, gördülő, lüktető zenéje napfényes domboldalakon, kihalt kocsmákon, poros utakon vitt a gyökerek felé. A blues a legtermészetesebb módon szakadt ránk a színpadról: Bán Robi becsületesen csépelte a dobbőröket, Németh Gábor lázító biztonsággal tolta a basszust a banda alá, Peresztegi Csaba sötétbe burkolózva rezegtette a herflit, Csincsi Balázs szinte elbújt kicsiszolt szólói mögött, Wágner Bazsi ének- (gitár-hegedű) játéka pedig feltette a koronát a produkcióra. A közönség megmozdult, felszállt az M.C.S. vonatra, és régen látott, kedves tájakat utazott be a másfél óra alatt. Jó volt hallani a kimunkált, mégis az öröm természetességével megszólaló zenét, az ősrégi, változatlan ritmust, a ripacskodás nélküli szövegeket.

Bár nem ettem Töpörtyű-t, a koncert vége után mégis fel kellett oldanom a blues-zsiradékot, s talán ennek tudható be, hogy lemaradtam a szebbnél-szebb lányokról. Sebaj, az este, s mindkét utazás szép volt. Olyan igazi, olyan őszinte, olyan természetes. Természetes!