A világzenei helyszín – amely évek óta megbízhatóan a műfaj legjobb képviselőit vonultatja fel – történetében két éve lezárult egy korszak. Immár elmondható: nincs olyan kirívó jelentőségű, legendás előadója a műfajnak, aki ne lépett volna fel hazánkban. Az eddig visszajelzett zenekarok sora már biztosíték arra, hogy a Sziget Világzenei Nagyszínpada – az elmúlt évekhez hasonlóan – idén sem adja alább a csúcsnál.

A magyar filmforgalmazók szinte egyszerre dobtak piacra két olyan filmet, amelyek híres-hírhedt uralkodók mindennapjait mesélik el. Ám ennél is fontosabb, hogy noha a két történet időben 250 év távolságra van egymástól, mindkét alkotó azonos felismerésre jutott: valamennyi emberi lényt ugyanabból az anyagból gyúrták, legyen bár hallgatag uralkodó vagy ifjú királyleány.

Azt hiszem, Roger Waters az a rockzenész, aki elsősorban azért megy fel a színpadra, hogy szórakoztasson. Neki mindig fontos volt, hogy mondandóját közölje a nagyérdeművel, akár Pink Floyd-vezérként, akár szólóban. Mindig is izgatta fantáziáját az emberi természet, a fogyasztói társadalom minden nyűge, vagy az adott világpolitikai helyzet.

Elliot Rosewater, Billy Pilgrim, Kilgore Trout, Dwayne Hoover, Rabo Karabekian immáron szabadok. A gazdájuk most már nem rángatja őket kénye-kedve szerint regényei lapjain, nem mondat el velük magvas bölcsességeket az emberről, nem emelteti fel szavukat a nyakig hömpölygő ostobaság ellen.