A magyar filmforgalmazók szinte egyszerre dobtak piacra két olyan filmet, amelyek híres-hírhedt uralkodók mindennapjait mesélik el. Ám ennél is fontosabb, hogy noha a két történet időben 250 év távolságra van egymástól, mindkét alkotó azonos felismerésre jutott: valamennyi emberi lényt ugyanabból az anyagból gyúrták, legyen bár hallgatag uralkodó vagy ifjú királyleány.

Stephen Frears filmje, A királynő régóta a nemzetközi filmfesztiválok és díjkiosztási ceremóniák egyik kedvence. Be is söpört szinte minden elképzelhető kitüntetést, fókuszban a II. Erzsébetet alakító Helen Mirren kiváló játékával. Ami a legtöbb fejtörést okozta szinte mindenkinek, vajon hogyan boldogul a színészgárda ma is élő közéleti személyiségek hiteles megtestesítésével. Istenkísértés, jósolták sokan, hiszen ebből legfeljebb is csak hazug utánzás születhet. A végeredmény azonban meggyőzőnek bizonyult, Frears alkotását elismeréssel fogadták. A mutatvány, amit az angol rendező végrehajtott, végső soron sokkal egyszerűbb, mint gondoltuk, csupán egy jól átgondolt koncepció kellett hozzá, semmi más.

A királynő története 1997-ben, Tony Blair miniszterelnökségének első évében és Diana hercegnő halálának hetében játszódik. A konfliktus szerint II. Erzsébet, miután Diana kilépett a családból, magánéleti eseményként kezeli a halálesetet, és nem hajlandó a közvélemény előtt mutatkozni, mi több, a nyilvános temetést sem engedélyezi. Ebből a sztoriból – tekintve az utóbbi években megjelent Diana-giccskönyvek sokaságát – a legszomorúbb fércmű is készülhetett volna. Frears csapata azonban más célokat dédelgetett. El akartak mesélni egy történetet, ezzel mintegy utat találva a királyi családhoz, elmorfondírozni a brit monarchia modernizációjáról, és persze kedvében járni az angol közönségnek, de mindezt úgy, hogy közben a néző megfeledkezzen arról, kiket is lát a filmben.

II. Erzsébet fejkendős nagymama, aki neveltetésénél és státuszánál fogva csak ritkán mutatja ki érzelmeit. Fülöp herceg angol arisztokrata öregúr, aki szabadidejében szívesen vadászgat. Tony Blair pedig egy átlagos angol családapa, aki halrudakat vacsorázik három gyermekével és feleségével. Nem a királynőt és a miniszterelnököt látjuk tehát, hanem hús-vér embereket, akik ezúttal történelmi szerepeket töltenek be egy politikai játszmában. Frears különösen briliáns arányérzékéről tanúskodik, hogy a királynő belső vívódását szavakkal egyszer sem tolmácsolja, csupán egy birtokán időző szép szarvas iránti csodálata jelzi, mi lakozhat a felszín alatt. S ez az egyetlen emberi kapcsolódási pont is a filmben a főhős részéről, amely összefüggésbe hozható Diana halálával – nagyon ízléses pillanat, amely egyszerre sugall és elhallgat, ezzel rejtett tartományokat adva a királynő lélektani vizsgálatának. Frears azonban azt is tudja, hogyan válhat valakiből nagy uralkodó: ha félretéve kicsinyes aggályait és eredendő természetét, képes gesztust gyakorolni népe előtt. Ennyiben a film egy kivételes ember példány hihetetlenül intelligens krónikája, amely merő véletlenségből egyben II. Erzsébet portréja.

Valami hasonló eredményre jut Sofia Coppola is, aki már többször tanújelét adta egyéni látásmódjának és érzékenységének, legutóbb az Elveszett jelentés című ragyogó Tokió-filmben, ahol Bill Murray és Scarlett Johansson néma románcával a szentimentális mozgókép hagyományát sikerült megújítania. Ezúttal kosztümös filmet rendezett, Marie Antoinette címmel, középpontban Mária Terézia lányával, a francia trónnak ajándékozott, tragikus sorsú bukott királynéval. Mint Frears, az ifjú Coppola-lány sem arra törekszik, hogy a valóságot utánozza, de ő még csak annyira sem ügyel a részletekre, mint az angol alkotó. Marie-Antoinette végérvényesen száműzetett a történelmi személyiség szűk cellájából és helyette Kirsten Dunst meglepően jó alakításában egy hiperérzékeny pozitív hőssé nemesedett. Bár a film hűen követi az eseményeket, a francia királynéban sokkal inkább egy álmodozó bakfist, a körülményeknek megfelelni akaró, ám cserfes szájú, vidám és szellemes diáklányt tisztelhetünk, aki a rendező hölgy jóvoltából fittyet hány a valós történelmi figurára.

A film fontos építőeleme a kísérőzene, amely Sofia Coppola minden művében hangsúlyos kellék, ez esetben viszont a posztmodernizáló szándéknak megfelelően a francia barokk Rameau-kompozícói mellett a nyolcvanas évek new wave muzsikái tűnnek fel, olyan nevekkel, mint az Adam and the Ants vagy a New Order. A szemkápráztató pompa, a festői hangulatok és a korabeli francia etikett ironikus bemutatása pedig élvezetes impresszionista mozit varázsolnak a poros alapanyagból, amely mindvégig egyetlen dologra koncentrál: Marie-Antoinette szenzitív természetére. Ennyiben a historikus közeg, ahogy Frears filmjében a brit udvari politika, csupán ürügyként szolgál, s ha helyesen sejtem, a cél nem más, mint az alkotó, Sofia Coppola múltba transzponált arcképének megrajzolása, azaz egy rafinált és szimpatikus önvallomás.