Hogyan képzelte a város a piaci árak letörését, milyen intézkedéseket hoztak az állatok védelmében, milyen volt a börtönkoszt? Vajon száz évvel ezelőtt milyenek voltak az emberek, hogyan intézték ügyes-bajos dolgaikat, mi foglalkoztatta őket, miről álmodhattak? A Veszprémi Hírlap éppen száz évvel ezelőtti számából válogatott cikkek talán választ adhatnak kérdéseinkre.

Jó érzés, amikor egy film megnézése után gondolkodni lehet. Amikor nem csak az érzelmeim dühöngnek bennem, hanem gondolataim támadnak, amiket tudok kötni valamihez. Amikor magam is részévé válok az illúziónak, s nem csak kívülállóként, passzívan szemlélem. Az egyik legizgalmasabb, amikor úgy peregnek előttem a képek, hogy fogalmam sincs róla, a végén milyen hatással lesznek rám. Azután egyszer csak az egész összeáll bennem egyféle teljességgé, amit ráadásul egy ideig még tovább lehet fokozni.

Még sohasem vetemedtem újévi fogadalomra, de idén eldöntöttem, hogy filmek tekintetében ezentúl csak remekműveket akarok látni. Elég volt a temérdek középszerű produkcióból. Nem fogom többé nagy rendezők rossz új munkáit a régi sikerek színvonalára szomjazva kíváncsiságból megnézni, hogy aztán okos fanyalgással nyugtázzam, miféle végtermékre képes a megöregedett szellem.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy a nővéreméknek van egy kutyája. Hogy honnan szerezték be, és főként miért, nem nagyon tudom és értem a mai napig sem. De a lényeg, hogy bár nem nálunk lakott, egyből magaménak éreztem Tírát. Vörös ördög volt ő, kajla, gyönyörű jószág, ám a neveltetése némi kívánnivalót hagyott maga után.