Kiakaszting

- Tímár Péter: Casting minden -

Annyi mesét sírtunk már végig, melyben a szegény árvagyerek végül elnyeri a felekirályságot vagy döntő home runt produkál a helyi gimi baseball csapatában, hogy azt hittük, Tímár Péter, Kern András és Oláh Ibolya sztárcsinálós, megasztáros filmjével simán megugorja ezt a lécet. Nem ugrotta.

Amit a készítők jó helyre raktak a filmben, az az eleje és a vége. Kezdetben Kati (Oláh Ibolya), a szegény árva lány a nevelőotthon konyhájában mosogat, a végén pedig a Sztárhangár című dalverseny győzteseként a televízióban ünnepli a tömeg. A kettő között viszont egy elrontott tündérmese próbál olyan lenni, mintha.
























A legnagyobb hiba az, hogy mindenki szimpatikus. Még az egyetlen gonoszka versenytárs is – ki tudja, miért – megjavul valahol a film közepén. Nagyon nagy gonoszságra nem tellett ugyan neki se, de néha azért lecigányozta főhősünket, ami így az esélyegyenlőség éve után tényleg elég nagy suttyóság. Ha viszont nincs gonoszunk, akkor mondjuk, a főhős legyőzhetné saját magát, hogy ennek révén boldoguljon. Nem is a nevelő célzat meg ilyesmi miatt, csak azért, hogy történjen legalább valami a filmben. De Kati a végén is pontosan ugyanolyan betöretlen csikó marad, mint az elején. Jött, győzött, és pássz. Úgyis tudtuk az elejétől, ki fog itt nyerni, így hát a készítők meg is spórolták az ezzel kapcsolatos bonyodalmakat, és megoldották ennyivel: több pontot kapott. A filmbéli verseny így még annyira sem volt izgalmas, mint az eredetiek.

Apropó csikó! A gonosz itten a média meg a szórakoztatóipar akar lenni, hiszen az agyonmagyarázós lóversenybevágások a film közben azt hivatottak szimbolizálni, hogy egy sztárhangárszerű műsor kíméletlen versenyistálló. A történet viszont egyáltalán nem ezt sugallja. Ha lepukkant magyar médiacápák kedvesen szerencsétlenkednek és nagyon is emberiek, ha a bulvárriporternő börleszkfigura, ha a versenyzőket luxuskörülmények közé zárják a verseny előtt, ahol boldogan pancsikolnak a tóban, ha mindenki talál barátot, szerelmet, boldogságot, az nem istálló, hanem hatalmas giccs.

Még a címmel is bajom van, mert a cím kiterjeszti a lóverseny allegóriát az egész életre, de ez aztán végképp nem jelenik meg a filmben. Az igazán pozitív figurák ugyanis, Rezső, az énektanár (Kern András), a Dadus és Kati olyan egyéniségek, akik saját játékszabályaik szerint élnek, és nem is hajlandók úgy húzni az igát, mint mások. Tehát éppen arról van itt szó, hogy Nem Casting minden.

Szóval az egész forgatókönyv kicsit félre van írva, és néhol elvarratlan szálak is éktelenkednek, mint például a pizzafutárból lett énekes és Kati kapcsolata. A csúnya lesifotósok által készített hazug címlap története igazából hatástalan maradt a történetre. Befejezetlen a Kati és első pasija közti szerelmi szál is. Arról is elfelejtettek meggyőzni, hogy a versenyt Katinak kellett megnyernie, mert mindenki tök jól énekelt. Az meg, hogy a végén a lecsúszott, de igaz Rezső lesz mindenki énektanára, egy olyan rettentően gyenge fordulat következménye, amit szégyellek leírni is. És van egy kétségbeejtő gyanúm is: mivel Kati nem sokat fejlődött a történetben, a csillogó-villogó végkifejletet könnytelen szemmel nézve azon gondolkodtam, hogy a leányzó nem költi-e azonnal kannás borra ezt a nyereményt is a nevelőintézetes haverokkal, mint a film közepén.

Na, de enyhülést hoznak-e a dalok ebben a néhol fájdalmasan béna történetben? A számok állítólag a hetvenes évek slágerei, és ez némelyikről valóban elmondható, ám pl. az „Egyszer élt valaki valahol, aki aztán elment onnan” kezdetű dal nem hinném, hogy sláger volt valaha, és azt se hiszem, hogy az lesz. Nagyon fájt az a dal is, mely egy fekete hajú, szegény lányról szólt (mint az Oláh Ibolya, ééértik?!), akire ráesett a fény (ráesett, ez így volt szó szerint) és azóta ebben a rohanó világban a gyorsuló és lassuló időről énekel a színpadon (nahát, az Ibolya is!). Hogy ezeket a csapnivaló szövegeket egyszer megírták, az hagyján ahhoz képest, hogy valaki érdemesnek találta őket arra, hogy csillió decibellel és dolby surround technikával a nagyközönség arcába énekeltesse őket a vászonról. A fellépőkben amúgy nincs hiba, jól énekelnek, és iszonyú szimpatikusak a színpadon, viszont a dolog képileg nem ad többet, mint átlagos sztárcsináló verseny a tévében, amiből mára már talán elegünk van.

Hamupipőke és a lecsúszott énektanár igaz barátságának története talán érdemes lett volna a figyelemre, ahogy színművészetünk nagyjait is örömmel látjuk mindig a vásznon, és nem arról van szó, hogy nem szeretünk örülni, meghatódni meg nagy igazságokat hallani a moziban, de hát ebben a filmben sajnos elmaradtak a nagy bukások, s így a nagy győzelmek is, de még kicsik is alig akadtak benne. Pedig a téma, a sztárcsinálás – és annak emberi és embertelen oldala – olyan téma, ami azért tudna magában drámákat rejteni.

Rovat: