Elérkezett immáron hozzánk is a tengerentúlról ez a film. Ahogy egy ismerősöm mondta: „Ezt a filmet Oscar-ra csinálták.” A filmre a hozzáértők (értem ezalatt a maffiasztori- imádókat és Denzel-fanokat) már korábban felfigyelhettek, egy egész hangulatos trailer formájában. Namost, itt jegyzem meg, aki mostanában látta a trailert, gyorsan vegyen részt egy agymosáson, vagy csináljon valamit, mert ugyan jó trailer, hangulatos, azonban a film összes jó jelenetét lelövi, dúúúrván.

Úgy süvít most kint a szél százzal (a szó szoros értelmében), hogy tisztára át bírja élni az ember a nagy sarkkutatók meg hegymászók gondjait-bajait. Sir Edmund Hillary is most halt meg a hetekben, jut erről eszembe, pedig azt hittem, már régen eltávozott („tovapasszolt”, ahogy az angol eufemizálja), hiszen benne volt mindenféle tankönyvekben is. Sok serpa gyászolja Tibetben, hallottam a rádióban.

Nem kétséges, városregénnyel van dolgunk, mégpedig a legizgalmasabb fajtából. Egyszerre figyelemre méltó kultúrtörténeti munka, a szerző hangulati szűrőin megrostált személyes vallomás, érdekfeszítő memoár, ugyanakkor sajátságos nemzeti mű, az idő és a kor foglalata, okos fejezetekre bontva.

Komolyan elgondolkodtam hétfőn, hogy mi a baj a vidéki színházi kultúrával. Úgyis a magyar kultúra napja van ma, mikor ezt írom, így a kérdés fokozottan aktuális. Miért érez az ember félelmetes távolságot főváros és vidék között ebben a tekintetben (is)? A pesti közönség ennyivel szofisztikáltabb, mint mi, vagy a művészek bénábbak, akik nekünk jutottak? Egyikben sem hiszek, bár mindkét burkolt állítás hordozhat valamit az igazságból…