Komolyan elgondolkodtam hétfőn, hogy mi a baj a vidéki színházi kultúrával. Úgyis a magyar kultúra napja van ma, mikor ezt írom, így a kérdés fokozottan aktuális. Miért érez az ember félelmetes távolságot főváros és vidék között ebben a tekintetben (is)? A pesti közönség ennyivel szofisztikáltabb, mint mi, vagy a művészek bénábbak, akik nekünk jutottak? Egyikben sem hiszek, bár mindkét burkolt állítás hordozhat valamit az igazságból…

Mint a felvezetésből is sejthető, nagyon jól sikerült az Új Színház hétfői vendégjátéka, A fösvény bemutatója. Nem is emlékszem rá, mikor nevettem utoljára önfeledten, fenntartások nélkül a Petőfi Színház patinás falai között (a Játékszínben volt ilyen a közelmúltban is, de annak béke poraira). A fösvény most bebizonyította, hogy lehet még vígjátékot játszani úgy, hogy a néző megpukkad a röhögéstől – még vidéken is.

Az a szörnyű a dologban, hogy az ízlésünk folyamatosan kopik, hozzáidomul ahhoz, amivel etetnek bennünket, és ha nincsen kitekintésre lehetőség, akkor lassan elfogadjuk, hogy ez a színház – vagy ha nem, legföljebb következő évben nem veszünk bérletet. Különböző vezetőgarnitúrák különböző kecsegtető tervekkel érkeztek az elmúlt években (lassan évtizedekben), de áttörés nem történt semmilyen szinten. Beszéltek nekünk közönségszínházról, ami azt jelentette, hogy hülyék vagyunk a fentebb stílhez, jó lesz nekünk a tinglitangli meg a bohóckodás. Láttunk kimúlni „elronthatatlan” klasszikusokat és kísérletező kortársakat is a színpadon. Pedig dolgoztak itt jó rendezők, és a színészeink sem kétségbeejtően rosszak – ezt azért mindig bizonyítja egy-két felvillanás.

Szó se róla, A fösvény sem volt hibátlan előadás. Volt benne néhány erőltetett megoldás, túlspilázott színészi reakció. De – és ezen a szócskán igen nagy a hangsúly – láttuk a rendezői koncepciót, hogy haladunk valahonnan valahová; Eperjes Károly és mellette Bánsági Ildikó karaktere önmagában is működővé tette a produkciót, és a zseniális „öreg” színészek húzták magukkal a fiatalokat, őket is jobb teljesítményre ösztönözték; a szinte minimalista díszlet bizonyította, hogy egy marék fűrészporral is lehet atmoszférát teremteni. És nem hiszem, hogy a készítők a rendező-díszlettervező Szergej Maszlobojscsikov nyelvtörő neve miatt ijedtek meg, és kapták össze magukat…

Igaz, hogy Eperjes ugyanazt a karaktert adta, mint A hetvenkedő katonában vagy akár a Csapd le csacsiban, de még élőben nem láttuk, nem tudtuk megunni „vígjátéki arcát”. Meg aztán pont ilyennek képzeljük Harpagont: groteszk figura, aki elélvez, ha pénzről van szó – és ezt ő úgy eladta nekünk, mint a parancsolat. Bánságit is erősebbnek éreztem, mint a Delilában, de ez fakadhat abból is, hogy maga az előadás minősége hat vissza a színészi játékra.

És – minő példátlan merészség – akad olyan rendező vagy dramaturg, aki hozzá mer nyúlni egy Molière-darab befejezéséhez! Finoman, elegánsan, de éppen annyira, hogy az eredeti darab kisebb következetlensége a helyére kerüljön. Pont a Rómeó és Júlia borzalmas szöveghúzásai bizonyították, hogy mennyire hiányzik nálunk a kreatív intelligencia…

Bujtor István azzal vezette fel az előadást, hogy a közeljövőben még számos vendégjátékot láthatunk majd, amelyek reprezentálják az új vezetés szándékait: „Ilyen színházat akarunk csinálni.” Hát, kívánok minden jót az új igazgatónak ehhez a törekvéséhez. Az most kiderült, hogy a közönség sem butult el még teljesen, érzi és igényli a minőséget. Ha az „éles” produkciók is hozzák ezt a színvonalat (vagy legalább ehhez hasonlót), akkor van arra remény, hogy a veszprémiek visszaszoknak a Színházba. Sokszor emlegetjük Latinovitsot, amikor a Petőfi hajdani fényes sikereire emlékezünk. Neki egyfajta száműzetés volt ez az időszak, de igazi színész volt, és minden helyzetben a maximumot hozta. Most itt van nekünk az öccse, és reméljük, ez jó ómen a számunkra. Még az se baj, ha az új igazgató közben az Elefántra is felül…