Úgy süvít most kint a szél százzal (a szó szoros értelmében), hogy tisztára át bírja élni az ember a nagy sarkkutatók meg hegymászók gondjait-bajait. Sir Edmund Hillary is most halt meg a hetekben, jut erről eszembe, pedig azt hittem, már régen eltávozott („tovapasszolt”, ahogy az angol eufemizálja), hiszen benne volt mindenféle tankönyvekben is. Sok serpa gyászolja Tibetben, hallottam a rádióban.

De nem is erről akartam írni, hanem a „mitnekemtezordon” Kárpátok népéről, azaz és mellesleg az ő megörökítőikről. Mert ott is tud fújni a szél, ez lett volna a képzettársítás, csak elkalandoztam, mint honfoglaló őseink. Pedig Ábelt a rengetegből mindenki ismeri, Tamási Áron jó humorú székely góbéját, aki szintén sokat fázott is.

Most viszont Nyirő Józsefet olvastam (vagy Nyirőt, ki tudja – hol rövid i-vel ível, hol hosszúval), az Uz Bencét. Hegedüs Géza szerint egyébként az Ábelre írta „válaszul” ezt a regényt Nyirő, csak nem lett olyan jó. Nekem mondjuk sok szempontból jobban tetszett ez a karakter, ámbátor az igaz, hogy a regényszerkezet sokkal mozaikszerűbb, szétesőbb, ugyanakkor nem is jutunk sehová a mű végén csak valami vallásos-misztikus homályba.

Mégis van néhány olyan figura a regényben, akik eladják a történet nélküli történetet. Maga a címszereplő amolyan mesebeli figura: részben a mindenkivel kibabráló Till Eulenspiegel, részben a bivalyerős Toldi Miklós, részben a zsugori Scrooge. Ez persze nagyrészt Tamási Ábeljére is igaz, leszámítva a bivalyerőt, de hát ő még félig gyerek, ha úgy vesszük. Szóval mindkét regényhős „A Székely” archetípust formázza, a mindenből tréfát űző, a jég hátán is megélő figurát.

Izgalmas még ez az Üdő Márton is, aki vénséges és igen bölcs, de legalábbis agyafúrt. Rendben, ha úgy vesszük, kicsit erőltetett az „Üdő” név, és így már nem is szimbóleum, hiszen ha néven nevezem az időt, akkor nincsen metafora… Mindegy, azért tetszettek nekem ezek az alakok, meg talán éppen az, hogy nem volt nagyívű történetmesélés, csak amolyan rövid, könnyen emészthető anekdoták. Akár még posztmodern regény is lehetne az Uz Bence, ha az író kicsit bátrabb, és még jobban háttérbe szorítja a történetet. És akkor még az olyan apróságok is kevésbé lettek volna zavaróak, mint a főszereplő hol felbukkanó, hol eltűnő majdnem-fia.

Érdekesek ezek az erdélyi írók. Fontos szerepet töltenek be a magyar kultúrában, megjelenítenek egy egyéni ízt, ugyanakkor teljesítményüket gyakran életútjukkal kérdőjelezik meg. Ilyen szempontból Nyirő József esete kísértetiesen hasonlít Wass Albertéhoz – csoda, hogy még nem fedezték fel jobban az „igazi magyarok” – íróként viszont pályája inkább Tamásiéval fonódik össze. A Jézusfaragó ember (1924) című novelláskötete után Nyirőben látták a „nagy erdélyi magyar író” lehetőségét, de a ’30-as évektől kiderült, hogy ez Tamási Áron lett.

Nem véletlen, hogy Nyirő megpróbál versenyezni az Ábel sikerével, és megalkotni saját ellen-hősét, aki még olyanabb, még furmányosabb, még magyarabb… Az eltelt idő azt bizonyította, hogy nem járt sikerrel, hiszen maximum versenyre készülő magyartanárok olvassák a műveit. Ennél talán többet érdemelne, de egyre kevesebb esélye van a sikerre – hacsak ideológiai mellékvágányon nem vág előre, amire a jelen tendenciák szerint van is némi esély.