Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik néhány páratlan alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek vagy kihulltak a kánonból, vagy különféle okokból ritkán jutnak el a nagyközönséghez.

Míg olvastam, néha arra gondoltam, lehetséges, hogy én vagyok az egyetlen ember ebben az országban, aki szabadidejében, mi több, az éjszakai pihenés rovására perzsa irodalommal foglalkozik. Szádek Hedájat (Sadeq Hedayat) iráni szerző A vak bagoly (Buf-e kur) című 1937-es alkotásáról van szó. Töprengtem közben: ugyan kit érdekel ebben a világban egy hetven évvel ezelőtt keletkezett hosszú elbeszélés vagy kisregény, s egy perzsa művész, aki 1951-ben öngyilkosságot követett el, de még előzőleg papírra vetette Irán irodalmának csúcsteljesítményét, amely egyenrangú szöveg a huszadik századi nagy európai mesterek műveivel? Kinek okozhat ez ma örömet hazánkban, ebben a médiainvázió sújtotta és politikai téboly terhelte szellemellenes közegben?

Persze Hedájat nem habkönnyű. Magam is elszoktam ettől a kora-modern, látomásos, mívesen megdolgozott regénytípustól, a stilizált költői valósággá emelt szép szövegektől. De megnehezítette a feladatot az is, hogy a mű egyetlen magyar kiadásában bizonyos helyeken felcserélték az oldalakat, így kisebb rejtvényfejtésre volt szükség az eligazodáshoz. (Amely eljárás különben mintha kultikus gesztus lett volna a nyomdászok részéről, mert módszerében emlékeztet a regény cselekményének idő- és térbeli ugrásaihoz.)

Hedájat regénye ugyanis a rejtélyt végletekig fokozza. A főhős lidércálom és véres valóság határán tartózkodik, miközben az olvasó nem tudhatja pontosan, mi a történet titka. Először mintha az Ezeregyéjszaka egyik meséjébe csöppenve követnénk az elbeszélőt, utána viszont mintha a bomló elme démonikus erői lépnének működésbe. Műve lírai vízióval indul, majd kafkai régiókba emelkedik (nem tudok jobbat az efféle regényatmoszféra régóta használatos, bár már unalmas és felszínes megnevezésénél), végül átvált egy őrült narrátor kétségbeesett monológjává. Ez a beszélő Én elveszett lény a világban, saját tudatának és egy szépséges hölgy testének kiszolgáltatott áldozata. S nem tudni, vajon a nő, a szöveg másik központi figurája, az elbeszélő által lemészárolt asszony vagy csupán egy ördögi rémalak. De éppen ettől lesz igazán félelmetes, az álom és delírium irreális világát megragadó a szöveg.

A perzsa író, aki 1951-ben Párizsban önkezével vetett véget életének, valószínűleg olyasféle borzalmakkal szembesült a maga pszichéjében, s maga körül olyan sötét pontokat fedezett fel ebben az árnyékvilágban, hogy tehetsége révén képes volt mindezt remekművé párolni. Regénye nagy hatással volt a világirodalomra, s mellesleg némely magyar szerzőre is, Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényén látszik ez leginkább. S végre már nem csupán az iráni filmművészet új hulláma ismeretes előttem, most találkoztam Kiarostami és Panahi egyik jelentős ősével és rokonával.

(Mai perzsa elbeszélők. Európa kiadó, Budapest, 1973.)

Novics János
www.novicsjanos.blogspot.com