Kedves Emberek! Nincs mese, idén is elérkeztünk a Kabócások Mesefesztiváljához! Ne tagadjuk, szükségünk van a mesére, akárhány kilók, akárhány méteresek és akárhány évesek is vagyunk. Mert ki lehetne gazdagabb annál az embernél, aki képes eljutni egy végeláthatatlan birodalomba, képes beszélgetni manókkal és állatokkal, nevenincs árnyékokkal, és ki lehetne gazdagabb annál az embernél, aki képes megteremteni egy világot…

A szülő, a szomszéd, a fél város érzékeli a gyerek hangulatának változásait. Akarva-akaratlanul önkifejez, a zene pedig erre tökéletes eszköz. Olykor szerelmes, szívszaggató dallam hallható, aztán dühös, lázadó korszaka során „keményebb” vizekre evez – és olyankor jön a csitt-csatt-dirr-durr. Máskor táncolni van kedve, és miért ne tudjon erről az egész környék? Szóljon hangosan az ének!

Mindent lehet kritizálni és dicsérni is. Lehordani és magasztalni egyaránt. Szubjektíve akármit. Lehet innen is, onnan is, végtelen perspektívából. Nekem egyetlen szempontom van, ami összeköthet mindent – akármit, akármivel. (Ahogy egyetemi előadást mozival, úgy egyéjszakás kalandot színházzal.) Hogy mennyit ad, mennyit tesz hozzá? És hogy ők hárman mennyit? Most nem akarnék belemenni olyanba, hogy „legnagyobb színházélmény”… de végül is, akár bele is mehetnék.

Babits európai és Szerb Antal magyar irodalomtörténete a mai napig élvezetes olvasmány, ám az irodalomtudomány olyan jelentős átalakuláson ment keresztül a huszadik század második felében, hogy szükségessé vált egy napjainkban haszonnal forgatható korszerű irodalomtörténet.