Alig egy hónapja annak, hogy megjelent a világsajtóban egy fotó, amelyen Tibor Fischer és Dragomán György látható, utóbbi szerző könyvének angol nyelvű bemutatóján. Szép fénykép. Én decemberben olvastam Fischer A béka segge alatt című kötetét, és a napokban fejeztem be Dragomán A fehér királyát. The white king és Under the frog. Egymás mellé kell rendelnem a két regényt, mert összeköti őket az angol-magyar siker és a huszadik századi magyar múlt tematikája.

Az ’56-os emigráns magyar szülőktől származó Tibor Fischer novelláival legelőször 2005-ben találkoztam, az Aki hülye, ne olvassa! című elbeszélés-gyűjteményben. Ezekben a szövegekben legtöbbször intelligens, ám életükkel elégedetlen lúzerek lépnek színre, önkínzó tépelődéssel bolyongva az ezredforduló útvesztőiben. Az elbeszélésekben felbukkanó szereplők napjaink Európájának jellegzetes példányai, elsősorban a mai harmincas-negyvenes generációból, akik nem tudnak lépést tartani a globalizációs versenyszellem ritmusával. Fontos, hogy az író kötődik magyar gyökereihez is, aminek legmeggyőzőbb példája első, 1992-es regénye, A béka segge alatt.

Ez a könyv azért különösen érdekes, mert egy olyan magyar származású író mutatja be az ötvenes évek Magyarországát, akinek szülei ugyan magyarok, de ő maga már külföldön született. Az viszont biztos, hogy felmenőitől minden információt megkapott a hírhedt korszak ábrázolásához. Fischer úgy ír erről az időszakról, mintha maga is megélte volna, egy avatatlan olvasó számára hiteles szövegnek látszik, és csak néhány sor árulkodik arról, hogy az író lényegében másodkézből ismeri a kommunista diktatúrát. Mellesleg, ha maga Fischer is átélte volna ezt a korszakot, valószínűleg kevesebbet viccelődne. Ezt minden rosszindulat nélkül mondom. A regény ugyanis rendkívül humoros, vagy inkább tragikomikus, szinte minden bekezdése szomorú mosolyra késztet. De tud derülni, ami talán csak olyanoknak adatott meg, akik közvetlenül nem szenvedtek el a rendszertől sérüléseket. Igaz, épp ezért van egy hatalmas fölénye is: képes kívülről látni azt az országot, amely öniróniára és nevetésre képtelen. Pompás könyv, kötelező olvasmány minden magyarnak és minden olyan nem magyarnak, akit érdekel Közép-Európa történelme és közelmúltja.

Dragomán György A fehér király című regénye ehhez képest természetesen jóval sötétebb szöveg. Az ő helyzete azért különleges, mert egy erdélyi kisfiú nézőpontja teremti meg a diktatúra éveinek megragadását. A román rezsim tehát a regény közege, amely egyébként önálló elbeszélések füzéreként is olvasható. Meglepő, milyen tökéletesen működik benne egyidejűleg a novellisztika és a nagyregény. Bizalmatlanul fogtam neki, de aztán elismerően bólogattam. Dragomán príma nyelvet teremtett kis hőse kálváriájához, és a megrajzolt világ, a szorongató történetek is hatással voltak rám. Ez a gyermeknyelv persze ismerős dikció, sokan sokféleképpen éltek vele a világirodalomban. Nekem persze főként Kertész Imre Gyurija jutott eszembe, aki hasonló rontott nyelven beszéli el tapasztalatát egy szabadsághiányos és az egyén sorsát kioltó rendszerben.

Ugyanakkor Dragomán, mint marosvásárhelyi születésű fiatal író, aki 1988-ban költözött haza az anyaországba, beveti az „erdélyi tájszólás” jellegzetes elemeit is, ami külön színt ad a szövegnek. S talán nem tévedek nagyot, ha Bodor Ádám novellái és két meghatározó munkája, a Sinistra körzet és Az érsek látogatása is eszembe jut a kötettel kapcsolatban. Bár Dragomán regényében csak ritkán bukkannak fel groteszk, abszurd és rémálomszerű elemek, a megteremtett közeg bőségesen rendelkezik valamifajta mágikus légkörrel. Miközben persze ízig-vérig aparegény is, hiszen kisfiú hőse mindvégig elhurcolt édesapja emlékével viaskodik, őt akarja visszakövetelni a diktatúrától.

A történet vége nem akármilyen drámai szituáció, csodálkoznék, ha nem kerülne vászonra a közeljövőben. Megrázó regény, film után kiáltó anyag.

Novics János