Jó érzés, amikor egy film megnézése után gondolkodni lehet. Amikor nem csak az érzelmeim dühöngnek bennem, hanem gondolataim támadnak, amiket tudok kötni valamihez. Amikor magam is részévé válok az illúziónak, s nem csak kívülállóként, passzívan szemlélem. Az egyik legizgalmasabb, amikor úgy peregnek előttem a képek, hogy fogalmam sincs róla, a végén milyen hatással lesznek rám. Azután egyszer csak az egész összeáll bennem egyféle teljességgé, amit ráadásul egy ideig még tovább lehet fokozni.

Az Aranykapu című film hősei az 1900-as évek elején települnek át Szicíliából az Egyesült Államokba. Az ő behajózásukról, áttelepülésük szakaszairól látunk képeket az elhatározástól kezdve egészen a megvalósulásig. Az egyik dolog, amitől érdekes a film, hogy sem az eleje, sem pedig a vége nem akar közölni egyértelmű dolgokat. A kezdéskor látjuk, hogy hősei hihetetlenül nehéz körülmények között élnek, de nincs túlbeszélve, hogy mégis miért kell menniük. Az elején két férfi mászik egy-egy kővel a szájában egy nagyon-nagyon magasnak tűnő hegynek a tetejére, hogy azokat letegyék valahová, és hogy választ kapjanak a kérdésükre, hogy menjenek vagy maradjanak-e.

Megérkezik a válasz, és megszületik a döntés. Az utazás előtt – mesébe illő körülmények között – a főszereplő férfi (Salvatore – Vincenzo Amato) álmot lát, mindazokat az általa ismert dolgokat viszontlátja, amiket tud és hisz az újvilágról. Faluja lelkészétől ruhát kap családja férfitagjai számára, hogy tisztességesen felöltözhessenek a hosszú útra, s különc édesanyjával és két fiával, vagy testvérével, nekivág az ismeretlennek. A filmben igazából egyáltalán nem a történet az érdekes, hanem az, ahogyan az egyes részleteket, egyes helyzeteket kibontják, próbálják megmutatni az alkotók.

Már a behajózás körülményei is részletesen, a legkisebb apróságokig bemutatva szépen tárulnak elénk. A sodródó embereket árusok, kufárok és orvosok környékezik. Az utazni szándékozók feszültsége ott van előttünk rengeteg alakban. A fokhagymát, szentképet és más csodaszereket áruló tömegben megjelenik egy nő (Lucy – Charlotte Gainsbourg), aki a családhoz csapódik, s különös játszmákba kezd annak tagjaival. De nem csak velük játszik. Játszik mindenkivel, aki az útjába kerül, s ehhez úgy tűnik, éppen elég partnert talál magának.

A történet elmondása során kevés külső képet látunk. Látjuk a szicíliai tájat; egyszer, esetleg kétszer az óceánt, de Amerika földjét egyetlenegyszer sem. A belső helyszínek nyilván nem véletlenek, s amelyik kép próbál nagyobb teret érzékeltetni, abban is ott van a lezártság, a végesség érzete. Gyönyörű, ahogy az emberekkel zsúfolt rakparttól elválik az ugyancsak emberekkel zsúfolt hajó, s mindezt csendben, csak a gépház titokzatosan duruzsoló hangjával kísérve teszi.

Csend és hangok szintén ízlésesen vannak jelen a filmben. Semmi sincs túlmagyarázva, sem túlstilizálva. Az éjszakai vihar tragikus következményeinek a megmutatása sem válik öncélúvá. Minden veszteségben érezni lehet a személyességet, s minden túlélésben a saját boldogságot. Jó látni, ahogyan ragaszkodnak emberi méltóságukhoz ezek a nagyon-nagyon egyszerű figurák, s ahogyan a beutazási engedély elbírálása során megélt megaláztatásokat is próbálják önmaguknak megfelelően megoldani, hogy aztán elgondolkodtassanak bennünket, hogy mi történt, azzal az országgal, ahová ők vágytak.

A film 2007. január 16-án volt látható a HEMO Kortárs filmklubjában.

Aranykapu, olasz-francia film, rendezte: Emanuele Crialese, készült 2007-ben