Győzött a nyár. Hatalma teljében mi más lehetne alakja égen és földön, mint az oroszláné. Királyi állat. Ezért aztán ahányszor csak szóba kerül, végletekben találkozhatunk vele. Foncsorfrász, hogy a napkorona sörényű nagymacska egyszer bestia, a legkegyetlenebb gyilkos vagy egyenesen maga a gonosz, az ördög; máskor az igazság, a hiteles hatalom, az égi és eszményi rend jelképe eladdig, hogy gyakran magával Jézussal azonosítják.

Véget ért a IV. Utcazene Fesztivál, visszatért a „rendes” kerékvágás. A muzsikusok hazamentek, a közönség pedig ismét azon vitatkozhat, hogy vajon unalmas-e Veszprém, vagy sem… Milyen klassz buli volt! Esténként rengeteg ember ropta rockabilly-re, andalgott blues-ra, jazz-re vagy olykor csendesen ücsörgött és várta a kicsi csillagot, s még az sem zavarta, ha néha egy-egy „ellenkoncert-szervező” benyomta a techno-t az ír muzsikához… De sajna véget ért. Ideje számot vetni.

Az utolsó nap estéjén nem várt eső látogatta meg Veszprémet és Utcazene fesztiválját. A fesztiválosok hosszas tanakodás után indultak csak útnak, bizalmatlan arcokkal találkoztam „bevezető utamon”. Esernyők, zacskók, kényszer-ötletekkel kialakított ülőhelyek, foghíjas „teltház”. Ez jellemezte röviden a Nagyszínpadot szombaton.

A Skandináv Gibbons fődoktora, Bíró József a következőt javasolja közösségszellem, magabiztosság, lelki nyugalom erősítésére: vegyünk minimum két Gibbont, lehetőleg Skandináviából, keverjünk hozzájuk néhány tetszőlegesen kiválogatott, lelkesedésben feltuningolt közönségelemet, adjunk hozzájuk (é. kezükbe) néhány ütős hangszert és kezdődhet a „sámán-dzsessz”-terápia.