Győzött a nyár. Hatalma teljében mi más lehetne alakja égen és földön, mint az oroszláné. Királyi állat. Ezért aztán ahányszor csak szóba kerül, végletekben találkozhatunk vele. Foncsorfrász, hogy a napkorona sörényű nagymacska egyszer bestia, a legkegyetlenebb gyilkos vagy egyenesen maga a gonosz, az ördög; máskor az igazság, a hiteles hatalom, az égi és eszményi rend jelképe eladdig, hogy gyakran magával Jézussal azonosítják.

Hatalma folyton megkísért. Az egyiptomiak óta források, kutak, itatóhelyek őrzői a fejét formázó pecsétek, billogok; antik héroszok, próféták, keresztény szentek attribútumaiként láthatjuk. Megdöbbentő, hány és hány helyen jelenik meg a nyár zenitjén ébredő oroszlán. Oroszlánszívű Richárd Anglia, I. Oroszlán Henrik bajor és szász uralkodó, a híres Veroccio alkotta Colleoni zsoldosvezért formázó lovasszoborként ismert alkotásban és a készítésében inasként közreműködő, majd később nagy pályát befutott Leonardo nevében is megtaláljuk. A maga idejében közkedvelt pápa- és bizánci császárnév a Leó is a nyárkirályt idézik, ahogy a török-iráni Rusztem és Ruszlán név is ezt jelenti.

Mondom foncsorfrász az oroszlán mennyei és diabolikus kettőssége. A régi ábrázolásokon az oroszlán gyakran terít le valamilyen állatot. Az esetek többségében az erő puszta fitogtatása, a pusztítás borzongató ábrázolása az alapindulat, de két kivétel-típus azért akad. Amikor a szarvainak ívével is hangsúlyozottan Holdat jelképező bikát vagy az éj csillagait szimbolizáló, hátán pöttyökkel ábrázolt őzet ejt el, olyankor ő az üdvös fény, amely legyőzi a sötétség erőit.

Ímé, a Nap az oroszlánba lép.