Az utolsó nap estéjén nem várt eső látogatta meg Veszprémet és Utcazene fesztiválját. A fesztiválosok hosszas tanakodás után indultak csak útnak, bizalmatlan arcokkal találkoztam „bevezető utamon”. Esernyők, zacskók, kényszer-ötletekkel kialakított ülőhelyek, foghíjas „teltház”. Ez jellemezte röviden a Nagyszínpadot szombaton.

Régen látott ismerőseim koncertjére zarándokoltunk el cimboráimmal ide, hiszen valamikor még az időszámítás kezdete előtt együtt ráztuk a Bluesberryre. Dávid Rolandot ismeri mindenki Herendtől – Veszprémig, kár hogy nem sikerül kitörnie régiónkból (még). Ismert „blues-dallamokat” loptak be közénk, hamar lerántották a leplet táncos lábú nézőtársaimról. Közéjük kavarodott egy mennyasszony is, laza-eleganciával ropta a tömeg legnagyobb örömére. (Itt jegyezném meg, hogy szombat este nem ő volt az egyedüli „feszivál-mennyasszony”, az Óváros téren is megjelent egy, majd az ifjú párnak dukáló nóta-özön után folytatták elrablását...)

A rövidnek tűnő ám annál professzionálisabb Bluesberry után került sor az Életszag-díj átadására. Az idei év díjazottja Szilágyi László – ha valaki nem ismerné: festő- és életművész – lett, aki itt sem hazudtolta meg magát, performance előadásával sokunkat meglepett. Mindenesetre gratula Lackónknak!!

A „necces” időben az Óváros téren folytattuk a mulatozást, a „fesztivál-búcsúztatást”, de erről már a Tacepao szól.

Mindenesetre már most hiányzik az a kavalkád, az a feje tetejére állított Veszprém, amit pár fiatalnak sikerül összevarázsolnia. A méltatásukra biztos vagyok, számtalan tollforgató vállalkozik majd, szakavatottabbak mint én, és majd leírják, hogy miért is volt jó nekünk az elmúlt héten. Azt azonban tudom, hogy már most várom az ötödiket….