Sok tanulmányt és cikket olvastam arról, hogy milyen szép Veszprém, milyen Isten adta helyen fekszik, milyen kincsek birtokosa a gyanútalan helybéli, hogy mennyire szeretnek itt élni az emberek, hogy városunk egy mediterrán csoda Sorolhatnám még a Veszprémre aggatott jelzőket, melyeket, ha egy ismeretlen ismerős olvas, rögtön itt akarja eltölteni a szabadságát. Sok szép verbális lufit fujtunk fel, amiket ha átadunk, rögtön kipukkadnak
Akárhányszor jövök-megyek Veszprémből-Veszprémbe, szöget üt a fejembe egy tábla a város szélén: Veszprém Egyetemi város. Hogy mit jelent, mit üzen, mit szeretne ez a tábla? Vagy csak dekoráció? Mert az eddigi tapasztalataim szerint Veszprémnek esze ágában sincs egyetemi városnak lenni...
Az egyetemek állnak, bővülnek új karok alakulnak, új intézmények jönnek létre , a diákok sokasodnak. Emellett burjánzik a szellemi igénytelenség, a hallgatók tömege fokozatosan felhígul. Az a folyamat, ami nyugaton hosszú évtizedek alatt zajlott le, nálunk húsz év három korosztály alatt végbement.
Nem mondok újat, ha azt állítom, hogy a kereskedelmi csatornák műsorkínálata finoman szólva ne elégít ki minden szellemi igényt. Az sem újkeletű dolog, hogy hülyének nézik a nézőket. Példának hoznám fel azt a műsorszerkesztést, melynek keretében este adnak gyerekfilmeket. A délutáni brazil szappanoperákat és az idióta talkshowkat már nem is említem.
Már megint rásóztak a tanárokra egy törvényt, amivel nem lehet mit kezdeni. Derék oktatási miniszterünk újabb huszáros vágásra szánta el magát. Igen, ez már nem az első. Már érvényes az a jogszabály, miszerint az általános iskola első négy osztályában buktatni csak a szülő beleegyezésével lehet.
Igen, egy tanító nem tud osztályozni, szülői segítség kell hozzá. Ne jöjjenek azzal, hogy a „buktatás elkésett törődés”, és hasonló szólamokkal főleg olyanok, akik iskolát már régen láttak belülről.
Jövőre minden más lesz. Igen, most már tudom. Vége a hétvégi tömegnyomornak, a reggeli tülekedésnek, a nagy kumásoknak a vonaton. Vége, vége, vége mindennek, vége a diákkedvezménynek. Állítólag. Maximum nem járunk be az iskolába.
Vagy kitaláljuk, hogy Anyu az öcsit 2000. január 1-je, és 2002. március 7. között szülte.Csak gyorsan fejlődik, mert Apu szerencsére nem magyar tulajdonban lévő cégnél dolgozik, ezért van pénzünk kajára. Most úgyis több pénzt kap, csak kevesebbet ér, mert gyenge. Lesz pénzünk bérletre. Csak nem lesz mivel menni.
Amilyen hosszú tömött sorokban kígyóztak nemrégen a kocsik kiapadni készülő Balatonunk felé, olyan veszprémi csúcsforgalmat képesek most kreálni az iskolák környékén, napi kétszer. Elkezdődött a suli.
Gyermekkorom főszereplői a játszóterek voltak. Az utcánkban volt vagy öt. Ma is mosolyogva gondolok azon sorstársaimra, akikkel együtt húzkodtuk a homokozóvödröket. Mert a homokozó volt a központi terep. A macskakaki adekvát volt minden nap, de ezt a rutinosabb versenyzők szitával és lapáttal gyorsan kiszűrték.
A múlt héten kézhez kaptam egy meghívót, miszerint szeretettel várnak a Történelem Fő utca címet viselő Veszprém polgári köreit összehívó rendezvényre. A felsorolt előadók ( a jobb oldal neves képviselői) biztosítékai voltak ottlétemnek. A meghirdetett Sajtóklub pedig egyenesen lázba hozott, egész héten készülődtem a nagy eseményre, összetrombitáltam boldog-boldogtalant a várva várt estére. A meghívón szereplő vásár, büfé, és egyéb csalogatók csak a habot képviselték a tortán.
Na, megint elkezdődött. Pedig most lett vége! Miért teszik ezt velünk?! Szegény ember gyerekét még az ágy is húzza! Annyira jó volt tespedni egész nap, bambulni a semmit, inni a sert, röhögni mindenen, és nem törődni azzal, mi van a kerítésen túl. Mostantól megint 8 óra tanulás, 8 óra tanulás, 8 óra szarakodás. Mindegy, majdcsak túléljük