Gyermekkorom főszereplői a játszóterek voltak. Az utcánkban volt vagy öt. Ma is mosolyogva gondolok azon sorstársaimra, akikkel együtt húzkodtuk a homokozóvödröket. Mert a homokozó volt a központi terep. A macskakaki adekvát volt minden nap, de ezt a rutinosabb versenyzők szitával és lapáttal gyorsan kiszűrték.

Aztán ott volt még a csúszda nélküli csúszdaállvány, mely kitűnő űrközpont volt. A pörgőhinta bádoglemezei pedig sebészi pontossággal hasították fel a bőrünket, de mit nekünk fájdalom! A rakéta alakú mászókáért már kemény sétát kellett tenni a szomszédos lakótelepre, de azt, hogy „Luk Szkájvóker” lehettem, nem pótolhatta semmi. Ezek az élmények minden „uccánkbeli lurkónak” megadattak.

A placcon pompáztak a színes csodák, melyek teherbírását tucatnyi gyermek tesztelte nap mint nap – akik észrevétlenül váltak mindeközben barátokká. A kedves szülők pedig a padokon ülve világmegváltó dolgokról beszélgettek, észrevétlenül hagyva el ezáltal a mindennapok szürkeségét. És sütött a nap. És így volt kerek ez a történet…

Mostanság járva a várost kerestem ezeket az „élménytereket”. Nincsenek. Az utcánkban szép csendben tűnnek el a játszóterek egyes elemei, mintha éjszaka valaki lopná őket. Először a mászóka, hinta, mókuskerék…szép lassan eszi meg a rozsda őket, és szép lassan kopnak ki velük életünkből a társadalmi érintkezés ezen színterei. (és velük együtt az erre való igény)

A nagyobb lakótelepeken siralmas a köztéri helyzet. Ha van, bontják, ha nincs, nem építenek. Elkeserítő nézni a panel-dzsungel kiégett területeit, amik csak a szánalomkeltésre alkalmasak. Mert nincsenek játszóterek, de még padok se. Mert azokat ellopják vagy felgyújtják vagy szétfűrészelik. Pontosan azok az emberek, akiknek nem volt játszóterük, nem élték át a „kollektív élményt”. És a kör itt most be is zárul…

De nem akarom elhinni, hogy nincs igény az emberekben a szépre. Ez most közhelynek hangzik. Az amúgy is elkeserítő látványt nyújtó paneltelepek apró zugaival többet kellene törődni. Csak egy kicsit kellene odafigyelni, csak egy kicsit kellene nem szemetelni, csak egy kicsit kellene tenni érte, csak egy kicsit kellene mindenből mindenkinek. És akkor lennének ott is játszóterek, „pihenő-szegletek”. És ezek biztos, hogy nemcsak a szemnek, de a léleknek is jót tennének.

És még lehet, hogy a végén megszeretnének és megtanulnának „ott” élni az emberek…