Amilyen hosszú tömött sorokban kígyóztak nemrégen a kocsik kiapadni készülő Balatonunk felé, olyan „veszprémi csúcsforgalmat” képesek most kreálni az iskolák környékén, napi kétszer. Elkezdődött a suli.

Az iskolakezdés megvisel bennünket. A gyerekek többsége nehezen teszi túl magát azon, hogy véget ért a nyár, a vízparti hűsölés, és közel tíz hónapra ismét be kell ülni az iskolapadba. Minket más gondok viselnek meg: vajon jó suliba jár-é a gyermek, miből veszem meg az „agyontámogatott” tankönyveket, táskát, írószert, miből fizetem ki az uzsit, vagy a tandíjat. A depresszió lesben áll, kiszúrja a gyengéket és lecsap. Olvastam egy tanulmányban, hogy mi kiemelkedően depis nemzet vagyunk, de van remény: a depresszióra való hajlam az iskolázottsággal csökken. Vagyis ha reggel elviszem a gyerekem a suliba (útközben még egyszer megrágom, hogy lehet hogy mégis a „Rózsába” kellett volna íratnom, mert az bizonyítottan jó versenyistálló), ha elvállalok pár plusz melót (így nem lesz anyagi gond sem), ha útközben négy-ötször rádudálok arra a hülyére, aki miatt majdnem elkésem, és megkarcolom a barom autóját a kulcsommal, aki miatt nem tudtam rendesen parkolni, akkor a gyerekem, mivel iskolába jár, távolodik a depressziótól. Ez rohadtul megnyugtat.

Némi vigaszt nyújt, hogy a gyermekem diákigazolvánnyal rendelkezik. Állítólag a plasztikkártya ügyes használatával rengeteg pénz spórolható meg. Legtöbben utazásra használják. Igaz, néhol az önkormányzat fizeti a buszbérletet, de az nem Veszprém, ne legyünk telhetetlenek. Igaz, a mi lakhelyünktől busszal, kis szerencsével, akár 35 perc alatt is megtehető, a kocsival 6 percnyi táv, de így ősszel nincs más mód, hogy az akkumulátort karban tartsuk, így autóval járjunk suliba, meg Tesco-ba. Sajnos ez utóbbiban a diákigazolvány mit sem ér. Viszont van egy új kártyánk. Kártyás nemzet a magyar. Magyarországon 331.733 gyermek jár általános iskolába, 130.500 szakiskolába, 426.400 középiskolába és 193.200 egyetemre illetve főiskolára. Ez megközelítőleg 1.081.800 kártyás diák, 1.622,7 méternyi magas plasztikkártya heggyel.

Nem vagyok ideges. Már jogosult vagyok Sulinet Expresszre! Cirka 60.000-ért vehetek matricát, kb. annyival drágább, mint egy mezei számítógép. Azt hiszem, nem a gép itt a számító…
„A hazai háztartások 17 százalékában van számítógép. Az uniós átlag 54 százalék. Tavaly sem csökkent a lemaradásunk, hiszen – szemben a régió más országaival – a hazai internetes piac nem bővült, a PC-piac visszaesett. A statisztikák láttán határozta el az Oktatási Minisztérium, hogy ha nem is mindenkinek, de egy jól körülhatárolt körnek kedvezményes számítógép-vásárlási akciót hirdet.” (NOL) Úgy tűnik, mi a rosszul körülhatárolt körhöz tartozunk. Vagy mégsem? Mert ha teszem azt, most veszek részletre egy gépet, (hogy teljesen leírhassam az adómból), akkor 3 évig fizetem, és nem törődöm azzal, hogy elöregedő aggastyán lesz belőle, így meg bele-bele újíthatok a meglévőbe. Hess depresszió!

Nyugodt vagyok. Én megtettem, ami a kötelességem: reprodukáltam magamat. A rossz nyelvek szerint nem is egyszer. Nemzettem a nemzetemnek. Nyelvében él a nemzet, de nyelvével még senki sem nemzett. Nem miattam fogyunk. Nekem nem csak a szám járt. Ébredj Veszprém! Kevesebb gyerek, kevesebb állami támogatás: így szól az egyszerű képlet. A pénztelenség pedig nagy úr. Az önkormányzatok 25-30 helyen kényszerülnek iskolabezárásokra, vagy átszervezésekre. Több helyütt a tanárokat kell elbocsátani, míg másutt az egész iskolát megszüntetni. Hogy mi lehet a megoldás a kialakult helyzetre? Több állami támogatás. Vagy több gyerek...