Nem volt könnyű dolga a magyar rendezőknek. Hogyan lehet versenyezni azzal a kiállítással (Dzsingisz kán és öröksége), amely a világ minden tájáról fogja egybe a ritkaságokat, több mint 2500 évet egyszerre ölel föl hatalmas és felbecsülhetetlen értékű anyaga? Egyszerű: kreativitással. A mongolok rövidke hazai turnéját bemutató kiállítás (A tatárjárás), ha méreteiben és értékében nem is, de módszertanilag még le is körözi nagy testvérét.

Eddigi utazásim során Magyarországon kívül két helyen éreztem igazán otthon magamat. A sör, beherovka, knédli hazájában, a cseh Chesky Krumlovban, illetve Isztria egyik legbájosabb falvában, Moscenicka Dragaban, ami valójában Moscenice és Draga találkozásából született. Hogy miért szeretem annyira ezt a horvát falut, azt az alábbiakból megtudhatják.

Múlt hét csütörtökén az Utas és holdvilág antikváriumban lehetett testközelből látni és hallani Varró Dánielt, akire kissé kevés lenne a költő titulus, hiszen műfordít (verset, színdarabot, operát), vagy akár mesét és bábjátékot ír. Ráadásként igen szimpatikus fickó.

Nem szeretem ezt a fajta színházat. Untat, nyomorba dönt, és fájdalmas megállapításokra késztet, melyek senkinek sem jók. Értem - legalábbis érteni vélem -, hogy mi vihet, mi visz bárkit is egy szent ember életének a feldolgozására, előadására, megjelenítésére, de nem értem, hogy a harsányságon és az ájtatosságon kívül miért nincs más eszköz a kiemelt életmód, életforma érzékeltetésére, visszaadására?