Nem szeretem ezt a fajta színházat. Untat, nyomorba dönt, és fájdalmas megállapításokra késztet, melyek senkinek sem jók. Értem - legalábbis érteni vélem -, hogy mi vihet, mi visz bárkit is egy szent ember életének a feldolgozására, előadására, megjelenítésére, de nem értem, hogy a harsányságon és az ájtatosságon kívül miért nincs más eszköz a kiemelt életmód, életforma érzékeltetésére, visszaadására?

Mi hiányzik ahhoz, hogy lássam is azt, amit nézek? Mi hiányzik ahhoz, hogy legalább a látottakról tényleg elhiggyem, hogy színházban vagyok; tényleg meggyőződhessek arról, hogy amit kapok, az jó, amit kapok, az szép, amit kapok, az hiteles.

Ismereteim szerint ennek a műfajnak a középkorban volt nagy hagyománya, és ott misztérium- illetve moralitásjátékokként adták elő és nézték. Azt azonban már annál kevésbé értem, hogy miért kell ugyanennek az előadásnak az akkori kor elvárási normáit követnie, az akkori kor elvárási normáihoz ragaszkodnia? Kár, hogy nem csak a téma, de az előadás módja sem éri el a mai kor elvárásait, a mai gondolkodás bizonyos szintjeit! Szép gondolat, hogy a magántulajdont semmibe vegyük, de miért van az, hogy amikor ezeket a gondolatokat hallom az előadótól, inkább érzem magamat egy kabaréban vagy egy bohózat kellős közepén, mint egy szent ember életét bemutató előadáson?

A középkori színházi hagyományból a vásári komédiákat, vásári játékokat lehetne talán még megemlíteni. Nem lehet, hogy az időközben eltelt párszáz év alatt, ha nem is rohant, azért ment elébb a színi világ, a színi mesterség? Miért nem lehet feltételezni a nézőkről, hogy képesek többet, mást is befogadni annál, mint amit a látvány és a kimondott szavak nyújtani tudnak? Aki színjátszásra adja testét-lelkét, miért nem tud játszani egész lényével? Miért maradnak némák olyan érzékek - az egyik, sokak által legkedveltebb közhellyel élve -, amik a felkentséget, a papi mivoltot tükröznék, jelenítenék meg leginkább? Vagy már megint én akarok sokat, és ostoba módon valami olyat várok el, ami valóban lehetetlen? Egy egészen biztosan rendkívüli ember életének rendkívüli módon való visszaadását.

A rendkívüliségből azonban még így, mindezek ellenére is maradtak meg bennem dolgok. Igaz, hogy ezek nem feltétlenül az előadásnak, hanem az előadás körülményeinek, a helyszínnek köszönhetőek. Jó volt látni, ahogyan élettel teltek meg a Margit-romok és környékük, de a magam részéről fájó hiányérzettel vettem tudomásul, hogy ezzel ki is merült a szentség, az emelkedettség érzete bennem. Szerintem nem elég jól elhelyezett lámpákkal megvilágítani egy keresztet, nem elég technikai eszközökre bízni, hogy hatást érjünk el általuk, hanem a játéknak, az elmondott szövegeknek kell igazán hatniuk ahhoz, hogy ne azt érezzük, velünk játszottak, hanem inkább azt, hogy nekünk.

Ötletes dolog a fáklyák használata, jól mutat a kellékeket tartó ágas fa, a maga egyszerűségében is nemes harangláb, fatuskók, stb., de miért nincs ezeknek sem több funkciójuk annál, mint hogy ott vannak a színen? Gondolom, az sem könnyebb feladat, hogy az előadó egymaga többszemélyű jeleneteket játsszon el, de amikor erre vállalkozott, akkor egészen biztosan tisztában volt a helyzet nehézségeivel. Amennyire nehéz az ilyen jeleneteknek a kivitelezése, legalább annyira jó alkalmak a szórakoztató előadás létrehozására. Voltak is olyan pillanatok, amikor az előadó engedett a kísértésnek, és azt is gondolom, hogy ezek valóban élvezetesek és tényleg elragadóak voltak. Volt bennük játék, volt hatás, de az egyes epizódok előadása mindezekkel együtt a legtöbbször sajnos megmaradt egyszerű szövegmondásnak.

Az előadás 2007. augusztus 18-án a Szent István-napok kertében volt megtekinthető a Margit-romoknál.