Idén januárban Egerben kirándultam párommal, s hazafelé tartva elsuhantunk egy Szajla nevű település mellett. Azonnal átrohant az agyamon, hogy meg kellene állni, hiszen valamirevaló irodalomkedvelő e tábla láttán pontosan tudja, hogy irodalmi vonatkozású faluval van dolga, de siettünk, és már nem tudtunk időt szánni a megtekintésére. Most érkezett el a pillanat, hogy igazán bánjam mulasztásomat.

Mert ami Günter Grass írásaiban Danzig, vagy Hrabalnál és Kafkánál Prága, az Oravecz Imre esetében egy kis mátrai falucska, Szajla. Szándékoltan nem Garcia Marquez Macondóját és Faulkner Yoknapatawpha-ját említem. Ezek ugyanis erőteljesen mitizált földrajzi helyek, míg Oravecz szövegeiben Szajla nagyon is valóságos terep, a szöveg mellett szülőfalu és lakóhely is egyben. Neve, múltja, jelene tulajdonképpen egész életművét áthatja, s bár időközben óhatatlanul fikciós településsé is átlényegült, a legendateremtő stilizáció és valóság szinte szétválaszthatatlan benne.

Oravecz Imre Héj című reduktív nyelvű kötetével vívott ki a hetvenes évek derekán masszív helyet a kánonban, majd az 1972. szeptember érzékeny és plasztikus prózaverseivel az egyik legszínvonalasabb kortárs lírikusi teljesítményt nyújtotta. Később Amerikában tartózkodott, s amikor visszatért, minden mondata egyetlen középpont felé gravitált, ezt az origót pedig úgy nevezik: Szajla. Egy riportban nyilatkozta, igazából az amerikai indiánok, közelebbről a hopi nép kultúrája indította arra, hogy a saját gyökereihez forduljon. A kicsiny falu egyszerre jelenti számára létezésének eredőjét és a múló időt, illetve egy olyan értékrend és világforma eltűnését, amelynek újrateremtésével közel két évtizede intenzíven foglalkozik. Ennek a kísérletnek tekintélyes összegzése a Halászóember című verskötet, amely Szajla lakosainak, a költő szüleinek, közeli rokonainak, a táj és a térség mikrovilágának megformázása, vagy inkább sajátos magánmitológiája. Alcíme szerint Töredékek egy faluregényhez. Keletkezése és megjelenése idején ez az alcím csupán egy irodalmias toldalék is lehetett volna, ma már tudjuk, hogy ténylegesen egy nagyregény rejlett az anyagban. Idén pedig végre megjelent az Ondrok gödre, amely szerintem az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi szenzációja.

A magyar parasztregény, mint műfaj, a kilencvenes években is foglalkoztatta regényíróinkat, mégis csak ritkán sikerült feltámasztani hamvaiból. Az anekdota újrafelfedezése virágzik ugyan, de világteremtő történetfolyammal vagy az archaikus nyelvi elemek mai beszédmódba integrálásával talán egyedül Závada kísérletezett hatékonyan. Az Ondrok gödre szerencsésen túllép minden korábbi hagyományon, hagyományromboláson, s teljes egészében rekonstruál egy irodalmi dikciót. Teszi mindezt úgy, hogy az Esterházy által megnevezett „urbánus paraszt” nézőpontja mindvégig uralkodó marad. A szerző Móricz és Illyés stílusától szövegét teljes egészében megtisztította, s egy olyan különleges nyelvet teremtett regényéhez, amely egyszerre alkalmazza az oraveczi szenvtelenség minden jellegzetes tónusát, ugyanakkor a falu- és családregények narratíváit is magába fogadja. Hangvétele talán valamelyest még Németh László idevágó műveivel rokon. Oravecz ugyanis nem a nép hangja, hanem merőben intellektuális városi lény, aki visszanyúl őseihez és egy életformához, miközben sikeresen keveri a századfordulós és ezredfordulós nyelvet, gondolkodást. Az egyik pillanatban a néprajz precíz tudósa, a következőben pedig rezignált filozófus, egyszerre izgalmas történetmesélő, és a lélektani regény mestere.

Az 1870-es években induló történet az Árvai-família, azaz az Árvai-had életével és küzdelmeivel foglalkozik. Három generációt ölel fel, s azzal ér véget, hogy az ifjú István kivándorol Amerikába feleségével, Annával és gyermekével, Imrével. Mindeközben bepillanthatunk a tizenkilencedik századi paraszti sors világába, és valódi regényhősök, kidolgozott karakterek konfliktusaival ismerkedhetünk meg. A fordulatos cselekményt drámai csomópontok, szociografikus hitelességű leírások váltogatják. Ellentétben jó néhány korabeli parasztregény zökkenős, néhol unalmassá omló világával, Oravecz könyve mindvégig fogva tartja az olvasó figyelmét. Lényegileg ugyanis, noha könnyedén rendelkezik a különféle regénytípusok számtalan attribútumával, sokkal inkább általános érvényű, szinte egzisztencialista próza. Bár a szereplők egy behatárolható tér hús-vér alakjai, egészében véve mégis az idő és történelem kerekei alatt őrlődő emberi lét, a születés és a halál, azaz a természeti lény fájdalmas életkalandja a regény fő témája. A bravúr éppen az, hogy mindemellett egy letűnt magyar társadalmi osztály és kor autentikus, pontos rajzát is nyújtja. Az már csak ráadás, hogy a gyökerei, származása iránt érdeklődést mutató olvasó ezekben a figurákban akár saját legendás őseit, felmenőit, a maga vidékét is felismerni véli. A sok egyéb értéken kívül emiatt is jelentett hatalmas élményt számomra Oravecz regénye.

Hogy az Ondrok gödre a cselekmény és a nyelv szintjén is ennyire kifinomult, kiérlelt munka, az persze az előtanulmányoknak köszönhető. A regényben számos helyen visszaköszönnek azok a nevek, történések, emlékképek, amelyek korábban a verskötetekben vagy kisprózákban már felbukkantak. Önéletrajzi elemekkel megtűzdelt történet tehát, gondos fikcióvá formálva. Aki az elmúlt évtizedekben lelkesen követte a szerző pályájának alakulását, most döbbenten tapasztalhatja a végeredményt: egy remekmű létrejöttét. A történet azonban, amint az a régebbi szövegekből kiderül, nem érhet véget az utolsó oldalon. Hiszen már a kötet alcíme is ezt erősíti: Első könyv, az álom anyaga. Oravecz fikciós őseinek sorsa a tengerentúlra való amerikai utazásnál megszakad, s csak remélhetjük, hogy az író hamarosan a második résszel folytatja kiváló kötetét.


Novics János