Hála a tér-idő kontinuumnak évente egyszer úgy február tájékán, amikor a sajtóban a filmszemle szó x az n-ediken fordul elő szöget üt a fejünkbe a gondolat, hogy bizony ám, létezik olyan, hogy magyar film! Ilyenkor jobb esetben fogjuk magunkat és előre kitervelt szándékkal nekiveselkedünk a műsorújságnak és vadul átböngésszük a programot, hogy (újra) megnézhessük kedvenc honi alkotásainkat. Rosszabb esetben egyik ismerősünk mert legalább egy magyar-film rajongó biztos van n-sugarú környezetünkben sarkall egy-két cím, sztori feldobásával tévénézésre minket.
A heavy metal rajongóinak ez az év jól kezdődött. Budapestre látogatott a fémzene svéd csodafegyvere, a Hammerfall. Az immár ötödször hazánkban fellépő skandináv ötösfogatban ezúttal sem csalódott a Petőfi Csarnok publikuma.
Nyár. Lesz az idén is. Forró, színes. Bár a Meleg Fesztivál várat még magára, de kortól, nemtől, felekezeti hovatartozástól, bőrszíntől és szexuális magatartástól függetlenül mindenki találhat magának megfelelő programot az idén is.
Már évek óta kínzom magam azon, hogy megtudjam: Mitől lesz egy művészeti irányzat feminista? Ezért is örültem a VMK kedden indult "Feminizmus a filmművészetben" sorozatának, melyből reményeim szerint Y kromoszómás agysejtjeimnek is lesz némi esélye halványka választ kreálni a fenti kérdésre. Nem sikerült. Még!
Civil szabadegyetem vette kezdetét a VMK-ban az elmúlt hét csütörtökén. Az előadásokat Kövi Gábor tanár úr tartja a címben jegyzett mottóval fémjelezve.
A nyitóelőadáson mintegy ötvenen voltunk, szinte megtelt a kis terem, s mindannyian nagy várakozással tekintettünk az est elé.
Sorban állok a postán. Télen? Tavasszal? Nyáron? Tyúklépésnyit haladni is csoda. Vagy ősz van éppen odakint? Csikorog a sor. Várunk. Aztán beletörődünk. A piciny ablak megvár minket is.
Makkai Ádám nem többre vállalkozott, mint hogy Petőfi szellemének, lelkének kalandos útjait megidézze 1849. július 31-étől (forrás: összes megjelent tankönyv), Petőfi Sándor halálának napjától. Ez pedig nem kevés.
Megmondom mindjárt az elején!
Nagyon tetszett
az ötlet, hogy a Petőfi Színházban,
annak is a kávézójában,
ünnepeljünk meg egy könyvet.
Mely, könnyen lehet,
megosztja a közvéleményeseket.
Többek között műsorváltozásokról, tisztségek megváltozásáról, betegségekről és szerepcserékről beszélt Kolti Helga, a Petőfi Színház igazgatónője a szerdai rendkívüli társulati ülésen.
Vártam. Vártam már nagyon. Mert Ő olyan ember, aki vissza tudja adni az Életbe vetett hitet. Már ha van hitünk. Így január vége felé, az ember automatikusan eléri a ’nullponti energia’ szintjét, kapaszkodik mindenbe, ami valami üdeséget, szeretnivalót csal ebbe az élet-erőt félretevő hónapba. Barátokat halmoz, kocsmákban ücsörög –amit a lelke mélyén már un, de hát nincs jobb-, esetleg író olvasó találkozóra siet. Siettem én is, január 21-én, a Pedagógia Intézetbe. Kányádi Sándor, tuti recept a depresszió ellen.
Bálos, mulatós idők járják vízkereszt és húshagyó között. Csakhát az a foncsorfrász, hogy ez a táncos, dalos, mámorban tobzódó karnevál bizony a fura szaturnália-ünnepekből öröklődött az utókorra. A mai, sőt a koraközépkori maszkabál szilajsága, állatiassága csupán a domesztikált növényevőkéhez fogható a szaturnáliák állati bulijához képest. Az álcában, a jelmez alatt viszont ebben az utóbbi óarany dáridóban a tánc egyben maga a varázslat is.