Civil szabadegyetem vette kezdetét a VMK-ban az elmúlt hét csütörtökén. Az előadásokat Kövi Gábor tanár úr tartja a címben jegyzett mottóval fémjelezve.

A nyitóelőadáson mintegy ötvenen voltunk, szinte megtelt a kis terem, s mindannyian nagy várakozással tekintettünk az est elé.

Kövi tanár úr meglehetős lazán és nem éppen szisztematikusan vezette fel a témát. Először is gondolkodásunk megváltoztatásának szükségességéről beszélt, körítve gyermekkori élményeivel, élettapasztalataival. Itt jegyzem meg, ahhoz, hogy megváltoztassuk gondolkodásunkat, tudnunk kell hogyan gondolkodunk, mármint mi mindannyian, az emberiség. Szerintem mindenkinek egyéni gondolatrendszere van, így elég nehéz azt követelni, változtassuk meg egységesen. (Vagy legyen egyforma a paradigma? Ezt nem gondolhatta ő sem így.) Egyáltalán milyen szempontból változtassunk?

Témájának igazolásához elővette Szókratészt, a kérdezve bölcselőt, aki kérdésről kérdésre vezette rá hallgatóságát egy-egy igazság felismerésére, amit a kérdezettel mondatott ki. Előkerült a fantasztikus internacionalizmus gondolata is (szeretetben együtt a világ...), melynek kapcsán alapvető erkölcsi kérdéseket feszegetett (őszinteség, empátia). Beszélt még korunk társadalmi válságaként a demokráciák csődjéről, az ésszerűség szempontjából. Popper Pétert, Balogh Jánost, László Ervint méltatta, mint szellemi példaképeket.

Az est fénypontjának mindenképpen a paradigmaváltás szükségességének bizonyítása számított, az az einsteini idézet, mi szerint: "nem tudunk egy problémát megoldani ugyanazzal a gondolkodással, amelyben a probléma megszületett".

Másfél-két óra múltán elszállingózott a hallgatóság egy része, köztük én is. Nem töltötte be az előadás belévetett reményeimet, várakozásaimat alulmúlta, mert nem tudott olyan értékes gondolatot adni, ami tovább élhetett volna bennem.