Sorban állok a postán. Télen? Tavasszal? Nyáron? Tyúklépésnyit haladni is csoda. Vagy ősz van éppen odakint? Csikorog a sor. Várunk. Aztán beletörődünk. A piciny ablak megvár minket is.

Ki eltűnődik, ki a fejét kapkodja. Ideges ujjdobolás a csípőn. Amott szuszog egy, emitt káromkodások folyondárját sziszegi a másik. A kígyó nyúlik, aztán hullámzani kezd. Bicsaklik itt, bicsaklik ott. Szemlélődőm. Nézem az arcokat. Az izgágát, a némát, a jópofizót, az ingerültet figyelem, amikor megjön Ő. Ő, akinek a foncsorfrász felismerését köszönhetem. Jön, megkeresi a helyét a sorban. Szól egyet-egyet, aztán beolvad. Egy átlagos nő, ha valaki ismeretlenül lehet átlagos. De az arca. Az arca mesél. Mint bárki másnak. Csak nekem most az Övé mondja el mindenkiének a meséjét: a ránc monológot.

Nézem lopva az arcát és megsimítja homlokom a felismerés rátarti szarkája. Azok a hosszanti ráncok már azokon a koranyári, cseresznyeízű reggeleken, akkor, lánykorában ott voltak. Ezt is meg azt is a párna gyűrte rá, csak sokáig visszasimultak reggeli után, az első sétakor a könnyű szélben.

Azok a vízszintes, vékonyka, de mély ráncok a rossz álmoktól, a felriasztó szorongásoktól úsztak oda, ahol érte őket az éjszaka vagy az álom vége. Jött a nyár, az anyaság, az ősz és még mindig soká leperegtek arcáról azok is. A ráncok éjjel születnek. Az évek megjönnek és a reggeleken először a párnanyomokat felejtik ott. Először egyet, kettőt, aztán sorokat. Az esztendők libegnek és a sok rossz álom, a lidércek után, az emlékeken túl az arcra tett jel is ott marad. Még a postán is, még a sorban is.

Tükröm, tükröm...