Vártam. Vártam már nagyon. Mert Ő olyan ember, aki vissza tudja adni az Életbe vetett hitet. Már ha van hitünk. Így január vége felé, az ember automatikusan eléri a ’nullponti energia’ szintjét, kapaszkodik mindenbe, ami valami üdeséget, szeretnivalót csal ebbe az élet-erőt félretevő hónapba. Barátokat halmoz, kocsmákban ücsörög –amit a lelke mélyén már un, de hát nincs jobb-, esetleg író olvasó találkozóra siet. Siettem én is, január 21-én, a Pedagógia Intézetbe. Kányádi Sándor, tuti recept a depresszió ellen.

Impozáns maga az épület, kár, hogy nem ismerik veszprémi lakótársaim. Tény és való azonban, hogy előadótermét valahogy félre tervezték. Az ember belép a suttogást ösztönző parányi terembe, és rögtön átesik az előadói pulpituson.

Szép számmal gyűltünk össze. A pontos, 50 év tapasztalatával átszőtt forgatókönyv -– előadóművész, házigazda, beszélgető partner – feleslegesnek bizonyult. Kányádi ahogy szóhoz jutott mesélt, mesélt, mint valami régi kertből előbúvó nagyapa. Mindenről. (Fanyar humorral és öniróniával.) Arról, hogy bántja a kihalófélben lévő igenlésünk a Szépre és valami olyan dolgot kergetünk globálisan, ami mindennek, csak Jónak és Szépnek nem nevezhető. Arról, hogy ő román állampolgár, de nemzetisége, nyelve, hagyományai magyarok. Arról, hogy „szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége”. Arról, hogy „Egyszer majd szép lesz minden” (reméljük, igaza van). Arról, hogy milyen is a szerelem napéjegyenlősége… Két órán keresztül anekdotázott, sírt és nevetett.

„Előadói” estje után, bőszen mormolgattam hazafelé kedvenc Kányádi soraimat: „vannak vidékek gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül”…és ehhez a vidékhez, tökéletes térképet adott.