Bálos, mulatós idők járják vízkereszt és húshagyó között. Csakhát az a foncsorfrász, hogy ez a táncos, dalos, mámorban tobzódó karnevál bizony a fura szaturnália-ünnepekből öröklődött az utókorra. A mai, sőt a koraközépkori maszkabál szilajsága, állatiassága csupán a domesztikált növényevőkéhez fogható a szaturnáliák állati bulijához képest. Az álcában, a jelmez alatt viszont ebben az utóbbi óarany dáridóban a tánc egyben maga a varázslat is.

Ezt a varázslatot kellene hozzákeverni a ma – a szezon-bálokon – táncolók valcerjéhez, rocky-jához vagy akár a legfrissebb diszkótáncához. A szellemidézést, az istenség-idézést.

És a pároktól ellepett parketten megjelenik a szamarak, bohócok, Napóleonok között egy már idegennek tetsző figura. Rongyos és öreg. Néhol akár a csontja is kivillan. Övén egyik oldalt ősöreg sarló fityeg, a másikon szemkápráztató csillogású kulcs. Korhadt bottal a kezében rázza magát. Táncol? Gajdol?

Ő az idő ura. Az aranykor vak fejedelme: a jövő nyitjának tudója és a múlt porának felverője. Beleböffent a farsangba. És a libbenő szoknyák belefagynak a pillanatba, a mosolyok kikeményednek, a mámor vibrálása megáll a szembogárban, mert a télkergetésen, a tavasz-áhításon átszambázott a rongyos, világtalan Szaturnusz.

Foncsorfrász: a megritkult méltóságú tánc közben megsajdul a zavaros idő. A bizonytalan mélységből. A múltnál is régebbről. Itt még a balsejtelem, ott már az öröm, hogy a tavasz zsengezöld szaga az idő mély kútjában még a terméskövek vérét is felpezsdíti.