Több mint húsz éve nem volt példa arra, hogy ennyi jól ismert magyar rockzenekart egy fesztiválra összetrombitáltak. Persze hozzá kell tenni, hogy húsz évvel ezelőtt is ezek a bandák szoktak összejönni egy fedél alá. Egy kis nosztalgia, egy kicsit az élő zene újbóli visszajövetele reményében a szervezőgárda megpróbálta összerántani a régi arcokat, és a többséget sikerült is a színpadra szólítani a Papp László Arénában.

Ha van valami, ami igazán idegesíthetne ebben a filmben, az az, hogy létezik. Azt hiszem, hogy kellőképpen megundorodtam azoktól a filmektől, amelyeknek az alkotói képtelenek másképp fényezni a saját tahóságukat, mint cikizni azt a közösséget, ahonnan elfele-, illetve hasonló módon cikizni a másikat, ahová éppen odatartanak.

A végeredmény persze ugyanaz. Marad a nagy büdös, a sehova se tartás, a sehova se tartozás reménytelensége. Hol van itt már az úton levés boldogsága?

A gnúk soha sem érdekeltek. Aztán munkába állásomkor a rendszergazda megkérdezte, hogy mi legyen a felhasználó nevem. Mivel akkor Gerald Durell gondolatai és állatai vágtáztak a fejemben, gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy gnú. Aztán, azóta megszerettem, pedig se nem szép, se nem figyelemfelkeltő, és egyénisége nincs. Viszont csordái keresztül-kasul rohangálnak minden valamit is magára adó afrikai természetfilmben. Hiába no, a gnú csordában az igazi.

Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek.