Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihulltak a kánonból, vagy mert egyszerűen nehezen beszerezhetőek.

Mióta megszállott operarajongó vagyok, tehát úgy körülbelül 8 hónapja, meggyőződésemmé vált ama régi, közhelyes tézis, miszerint a legszebb hangszer minden hegedűk, brácsák és zongorák felett, mégiscsak az emberi énekhang. Ám ez a gondolat mostanában már úgy szól a számban, hogy az opera a szépművészetek királynője, mert egyesíti magában a képzőművészetet, a színházat, a zenét és az irodalmat, s ezzel akkora élvezetben részesülhet közönsége, amelyet legfeljebb csak egy-egy tökéletesre komponált, metafizikai magaslatokat ostromló szexuális aktus nyújthat. Minden opera lényegében a katartikus orgazmus rokona, ez számomra nem vitás, mióta napjaim abból álnak, hogy operalemezekre vadászom éjjel és nappal. Rejtély, hogy a világ népességének miért csupán egy elenyésző százaléka veszi a bátorságot ahhoz, hogy meghallgassa. Az opera továbbra is a vájt fülűek, fanatikus rajongók, sznobok és ínyencek kulturális privilégiuma.

Egy operaőrült mindennapjaiban is kitüntetett helyet foglal el Beethoven egyetlen operája, a Fidelio, amely sokak szerint nem is igazán felel meg a műfaj szabályainak és inkább amolyan operásított – vagy átoperált – nagyszimfónia, mintegy az örök kilencedik több mint két órásra duzzasztott előjátéka. Első bemutatója 1805-ben volt Bécsben, de aztán a szerző átdolgozta, s a végső változat 1814-ben került a közönség elé, szintén az osztrák fővárosban. Mint minden operánál, itt is elengedhetetlen a librettó ismerete, hiszen a zenei élvezet csak akkor születhet meg, ha legalább nagyjából értjük a szöveget, átlátjuk a történet fő csomópontjait, és ismerjük a karakterek érzelmi rugóit. A mű cselekménye sem az akkoriban szokásos opera buffák (=vígoperák) vagy opera seriák (=drámai operák) stílusához hasonlít, hanem inkább a két műfaj jellegzetesen németes, germán kevercse, a Beethovenre jellemző drámai mélységekkel, és persze az Örömódát idéző héroszi kórussal.

A történet röviden: Florestan ártatlanul raboskodik a börtönben, felesége Leonora pedig férfinak – Fideliónak – öltözve beférkőzik az őrökhöz, szembeszáll Don Pizarróval, a gonosz börtönparancsnokkal, s kiszabadítja kedvesét. Mindeközben kapcsolatokat létesít a börtön dolgozóival, csodálatos szabadsághimnuszra sarkallja a levegőző rabokat, s végül a házastársi áldozatvállalást és a szerelmi hűséget ünnepli szenvedélyesen, amelyek diadalt aratnak a törvénytelen állami börtön felett. A Fidelio utolsó nagy közös kórusa felülmúlja a szerző legjobb szimfóniáit is, de már az első perctől fogva tiszta, kristályos muzsika, sok-sok megrendítő vagy pusztán csak szép énekszólammal. De ne legyenek illúziónk: talán történelmi okai is vannak, de tény, egy kezünkön megszámlálható, milyen gyakran került idehaza színpadra, s arra már nem is emlékezhet a magyar néző, hogy a televízió mikor sugározta utoljára. Marad a drága DVD: a birtokomban lévő New York-i Metropolitan Opera felvételén, amelyet a kiváló operaveterán, James Levine irányít és vezényel, ehhez a grandiózus zenei csemegéhez olyan kiváló művészek adják hangjukat, mint Ben Heppner és Karita Mattila. Csak azt sajnálom, hogy tudomásom szerint e darabnak nem létezik elérhető hanghordozón historikus változata, pedig korabeli hangszerekkel talán még istenibb volna.

Szerencsére viszont a The Academy of Ancient Music, Christopher Hogwood vezényletével eljátszotta és felvette Beethoven ugyancsak ritkán halható nagymiséjét, a Missa Solemnis-t. E műfaj megint csak nem tartozik a slágerkoncertek állandó repertoárjába, noha mindaz, amit valaha tudtunk a barokk miséről, előzetes reflexeinket alaposan becsapja. Beethoven műve ugyanis már korántsem Bach patetikus zenei misztériuma, és nem is Mozart sötéten játékos egyházi muzsikája. Sokkal inkább – már megint – egy nagy lélegzettel megírt és előadandó igazi Beethoven-szimfónia, óriás réztrombitákkal, feketén zengő hegedűkkel és bőgőkkel, no meg természetesen sok-sok félelmetesen zúgó emberi torokkal. Ha valakinek tetszett az ötödik vagy a kilencedik tragikus hangneme, feltétlenül ezzel a misével folytassa, mert különös élményben lesz része. Aztán pedig nem árt leöblíteni az egészet egy kis Fidelióval.