Ismerjük a Csernus stílusát. Mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy hagyományos. Nyilván a könyve sem az. Miről szól? A dokikról? A narkósokról? Nyolc napról? Közhelyekről vagy bölcselkedésről?... A mű nem drogprevenciós kiadvány, nem módszertani bevezető pszichiátereknek, nem is lányregény.

Ha rajzfilm, akkor Walt Disney. Mostanában nyomul a Dreamworks is, no meg persze ott vannak a klasszikus magyarok (hogy csak egyet mondjak, Dargay Attila). A mangáról se felejtkezzünk el, hiszen hová lennénk a pokémonok nélkül... Ha rajzfilm, akkor viszem a gyereket moziba.

A frankofon képregény- és rajzfilmkészítőket kevésbé ismerjük, mint amerikai vagy akár japán kollégáikat, pedig térben sokkal közelebb vannak hozzánk. Néhány nagy klasszikus (Asterix, a gall) eljutott hozzánk is, de ez igazából csak a jéghegy csúcsa.

A srác, aki már majdnem férfi. Aki elsőre anyai ösztönöket hoz ki az emberből, ölelgetni, babusgatni kell, mert fiatal(abb). Kölyök-fejű, huncut mosolyú, tiszta tekintetű IfjúTitán, akinek egyszer mégis az mondjuk: E.T., gyere velem haza. Ő pedig jön, és mi sem tudjuk, miért, de ahogy belép az ajtón, férfivá lesz. Mi pedig, mintha újra tizenéves süldő lányok lennénk...

Nem tudom, mi alapján válogatnak a művészek között a Városházán, de végignézve a képeket az előcsarnokban, gyanakodni kezdtem, nem egy fanyar humorú kultúrfelelősre bízták-e a szervezést...

Az első paravánfalon dicsőségtábla fogad. Egei Sándornak, az alkotónak büszkeségei szereplenek rajta: cikkek, fotók szépemlékű kézfogásokról, egy német nyelvű levél arról, hogy valakinek tetszett két kép, aztán a levél alatt magyar magyarázat: ezt az üzenetet bizony egy nagyon híres német galériatulajdonos írta. Az egész kiállításon e néhány fénymásolat sugallja csak, hogy Egei festőművész.