Ismerjük a Csernus stílusát. Mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy hagyományos. Nyilván a könyve sem az. Miről szól? A dokikról? A narkósokról? Nyolc napról? Közhelyekről vagy bölcselkedésről?... A mű nem drogprevenciós kiadvány, nem módszertani bevezető pszichiátereknek, nem is lányregény.

Kétszáz oldalnyi kötetlen szöveg mutatja be a pszichiátria valódi, végre nem filmszerű világát. Kinek munkahely, kinek maga a pokol. Nyolcvanéves skizofrén néni, hajléktalan alkoholbeteg, Árpi, a kokainos-szerencsejátékos páciens, tehát emberek, vagyis mi…
Megtudhatjuk, milyen is a csoportos foglalkozás Csernus-módra, hogy érzi magát egy narkós, amikor kiüvöltik a teremből, milyen a visszaesés, a hazudozás ára egy ilyen helyen. De nem maguk az esetek szenzációszaga a lényeg, ezek csak közvetítők a mögöttes tartalom és az olvasó között. Olyan alapvető kérdések állnak reflektorfényben, mint lelkiismeret, akarat, halál, menekülés, hazugság, és persze: a bevállalás.

"Az orvos gyógyít. Hogyan? Azt hiszem, hogy tanácsot ad, nem parancsot.
- Kedves uram, éntőlem ihat, narkózhat, játszhat, menekülhet ahogy akar, a maga megdöglése nem az enyém. Felőlem csináljon amit gondol. Ha engem választ, akkor..."

Dr. Csernus Imre, Dobai Benedek és Tárnok Alfonz vallomásai, visszaemlékezései egymásra reagálva alkotnak egészet párbeszédekkel, ősi kínai történetekkel és a hétköznapok egyszerű dialógusaival megtűzdelve. Csernus az alap, Alfonz és Dobai a kommentár, az ellentmondás, a cinizmus, a "másik oldal". A hitelesség magától értetődő: mindhárman tudják, milyen betegnek lenni, kezelés alatt állni, háborút nyerni valaki ellen, aki bennünk van, de nem mi vagyunk.

Lehet támadni a dokit, lehet hibákat keresni, de a könyv végére ez valahogy mégis feleslegesnek tűnik. Amúgy is tökmindegy: a módszere működik… A szereplők persze többnyire betegek, vagy azok voltak, de egy igaz: egészségesen is lehet belőle tanulni.

Zsó