Az elmúlt évszázad történelme két hatalmas világégést hozott magával. Két olyan őrületet, amikor az ember kivetkőzött önmagából, érdekek feszültek érdekeknek, hazug ideológiákat gyártva. Persze ezek a világégések – a világ már csak ilyen – bizonyos területeket, országokat, földrészeket jobban sújtottak, míg voltak szerencsés népek, akik kimaradtak a közvetlen következményekből.

Elvették tőlem március 15-ét. Már nagyon régen, még akkor, amikor nagyon friss volt a demokráciánk. Pedig akkor egy rövid ideig az enyém volt. De a pártok már akkor is acsarkodtak, nem voltak hajlandók együtt ünnepelni már akkor sem. Azóta ez a helyzet még rosszabb lett. Ideológiailag mára katasztrofálisan kettészakadó országunk ott tart, hogy az ország egyik fele nem is magyar, legalábbis a másik, a nemzeti trikolórt és a zsarnokság kétszínű zászlaját együtt bőszen lobogtatók szerint.

Március 15-én nemzeti színű zászlóerdőbe öltözik az ország. Jól van ez így. Öröm látni a piros-fehér-zöld színkavalkádot. Diákkoromban de örültünk volna ennek, amikor az 50%-nyi magyar zászló is már nagy eredmény/engedmény volt a munkásmozgalmi vörös zászlók mellett.

Egyik szemem így csinál, a másik meg úgy. Örülök, hogy Pethő Imre levelével és néhány fórumozó hozzászólásával vita indult meg a Mihalovics-cikkre (beszédre?) írt reakcióm kapcsán, ugyanakkor néhány engem ért minősítés nyilván nem esett jól: de hát a viták már csak ilyenek… Mindenesetre megpróbálnék válaszolni most a különféle felvetésekre, reflexiókra – remélem, a legfontosabb dolgokat sikerül majd érintenem.