Van úgy, hogy annyira elmondanánk valamit. Aztán elképzeljük, hogy hogyan tennénk, pontosítunk, bővítünk, gondolkodunk. Mire mindent frankón kitalálunk, az egész felesleges hülyeségnek tűnik. Közhelyesnek. Elcsépeltnek. Főleg most. Na mindegy, maradok annál, ami velem megesett. Megesik. Hetente. Naponta. Mert szerintem az embert ezek a kis dolognak tűnő izék nagyon is befolyásolják.

Két nappal a történelmi jelentőségű helyhatósági választások után becsületes, jóravaló magyar embernek szittya kötelessége megjelenni valami echte ungarishe dzsemborin. Naná, majd valami intermacionalista vircsaftra tolom el az arcomat most, a nagy októberi előtt, amikor minden hétre jut(hat) olyan (ö)kör, aminek jó a közepén ülni-állni, még ha huzatos is egy kisség ott bévül a micsodájuk! (Külön puszi a szerkesztőnek, ha lesz szíves békén hagyni a gémet!)

Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek valamilyen oknál fogva, részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban egyszerűen nehezen hozzáférhetőek.

Milánóról mi jut eszünkbe? Elsősorban a makaróni, de rögtön utána a Scala, a milánói operaház. Erről meg akár Rost Andreára is asszociálhatnánk, hiszen ő már énekelt ott – olaszoknak olaszul olaszt. De Rost Andreáról meg az egyetemi aula ugrik most már be, mert itt láttuk szombat este. Kis őszi ünnepi játékok nekünk…