Két nappal a történelmi jelentőségű helyhatósági választások után becsületes, jóravaló magyar embernek szittya kötelessége megjelenni valami echte ungarishe dzsemborin. Naná, majd valami intermacionalista vircsaftra tolom el az arcomat most, a nagy októberi előtt, amikor minden hétre jut(hat) olyan (ö)kör, aminek jó a közepén ülni-állni, még ha huzatos is egy kisség ott bévül a micsodájuk! (Külön puszi a szerkesztőnek, ha lesz szíves békén hagyni a gémet!)

2006. október 4-én 18 órakor a Városi Művelődési Központban Grandpierre Attila tartott előadást a hun-magyar rokonságról. Legalábbis az előadás témájának ez volt megjelölve, ami, ha nem tévedek nagyot, akkor a hun-magyar rokonság kérdésével kívánt volna foglalkozni: hogy volt, vagy van, vagy, hogy valaha lesz-e. Az igazán nagy dolgokra ráérez az ember. Született magyarságomnál fogva könnyedén kitalálhattam volna mindegyik kérdésemre a választ!

Ugyanis e kérdések egyáltalán nem kérdések! Mi több! A közönség részéről kérdések gyakorlatilag el sem hangzottak, az olyanokat kivéve, hogy hasonló jellegű guggolósokat mikor hallgathatnak újra. Mert sikerült olyan viszonyba kerülnöm a témával, mint az ominózus szólásban szereplő bor, és annak nem kívánatos fogyasztója! Szóval, ami sok(k), az sok(k)! Ammég csak hagyján, hogy mi derék magyarok már az időszámítás előtt 35 000 évvel (mikor? hogyan? mit?) már itt nyargaltattuk paripáinkat, no de hogy a mezopotámiai kultúra is tőlünk származna…?

Nem mint ha nem töltené el büszkeséggel az ember mellye kas(sz)áját e summa, no de mégis! Finoman szólva nem óriási túlzás ez egy picit? Hogy a görögökhöz mi juttattuk el a filozófiát, ezt valahogyan mindig is sejtettem, de hogy a sumerok meg az akkádok is mi lennénk, voltunk, vagyunk…?! Legszebb álmomban sem! Pedig álmodni, álmodozni az megy! Magyar vónék, vammi?!

Kellemetlen érzés, ha valakiről – akit a legfinomabban szólva is tisztelt valamikor az ember – olyan dolgok látnak napvilágot, amit ugyancsak finoman szólva nehezen fogad el, vesz tudomásul. Az előadó személye számomra garancia volt, hogy élvezetes, követhető, jól szerkesztett, tudományos alapossággal összeállított előadást fogok látni és hallani. Ezekhez képest sok mindent hallhattam, csak ezeket nem. A hivatkozott nevek és munkák, az azokban tárgyalt témák az előadó részéről jobbára korrekt módon kerültek nyilvánosságra. Azonban az egyes következtetések, amiket az előadó volt szíves megállapítani, helyenként talán mintha túlságosan is messzire mentek volna. Nem kívánok kételkedni az izotópos régészeti kutatás eredményeiben, de az eredményeket összekötő logikai láncban azért lennék kapocs!

Örülök neki – és bármennyire is idegenül hangzik tőlem –, de valóban büszkeséggel tölt el, ha a magyarsággal, azzal a néppel, amelyikhez tartozónak valóban érzem magam, valami igazán érdekes, izgalmas és szép dolog történik. Azonban mindannyiszor rettegés fog el, ha olyasmit hallok, hogy valakik – akik természetesen nem magyarok – mindezeket a dolgokat meghamisítják, lehúzzák, tönkreteszik. Ezek valóban jó módszerek a történelem alakításához, formálásához? És egyáltalán! Miért baj, ha nem mi vagyunk a világ közepe?