Az ember leánya ott ül a wc-n, és bambul maga elé. Már megint megjött. Nem csak fizikálisan fáj, hanem lelkileg is. Igaz, dereng valami halvány emlék azokból az időkből, amikor ettől csak nyugalmasan felsóhajtottunk, de most… Most fáj, de nagyon. Közben zakatol agyunkban a közhely: egy nő mindenre képes azért, hogy legyen, vagy éppen ne legyen gyereke. Szép kis karma. Miért nem lettem férfi?!

Először még csak mosolygunk. Hangoztatjuk, hogy „ha akar, jöhet”, „nem baj, ha becsúszik”, „rajta vagyunk az ügyön” – és várunk. Eltelik egy hónap. Kettő. Három – négy. Öt. A barátnőnk is akkor kezdte, amikor mi, és nekik már összejött. Talán van valami baj? El kéne menni orvoshoz. A fene egye meg.

Azt SZTK rendelésen „lepottyanunk a futószalagról”, amikor remegő hangon előadott monológunk után megkérdezik, hogy menstruálunk-e rendesen? Persze, hogy perszét mondunk, és csak hazafelé agyalunk azon, hogy itt mit is jelent a „rendesen”. De ekkora már zsebünkben a válasz, hogy akkor nyugi, várjunk, míg eltelik egy év. Ha addig nem jön össze, menjünk vissza. Köszi.

Eltelik még pár hónap, a netről már tudunk mindent. Ciklus, peteérés, sárgatest hormon, magzatvédő vitamin, folyás, mellfeszülés, pajzsmirigy, stb. A barátnőnk szépen gömbölyödik, és már a másik kedves ismerős is pozitív teszttel dicsekszik. Aztán egyik este elsírjuk magunkat. A párunk csak néz, és szegény férfi agyába nem fér bele a problémánk. De hogy is férhetne bele?! Megnyugtat annyival, hogy nem kell ezen görcsölni, mert akkor nem fog sikerülni. Persze. Ennyi. Megint köszönjük szépen.

A magánrendelésen kismamák között ülünk a folyosón. Röpködnek a „nem hányok”, „neked rúg?”, „elevit vagy gravida?”, „apás szülést akarok” mondatok, mi meg rút kiskacsák vagyunk a hattyúk között. Közben pedig egyre dagad a gombóc a torkunkban. Sírni nem szabad. Nem szabad. Nem szabad. A francba…

A pluszpénzért alaposan kivizsgál a magándoki: hormonteszt, hüvelyultrahang, biztonsági rákszűrés – és kedves mosoly, amit vettünk. Aztán megnyugtat, hogy nincs semmi baj, minden rendben velünk, várjunk türelmesen. Ha a fogamzásgátló abbahagyásához képest számított három hónaphoz viszonyítva eltelt egy év, akkor jöjjünk vissza. Addig szedjünk magzatvédő vitamint, vezessünk menstruációs naptárat, és rajzoljunk ébredési hőmérséklet – görbét. Azaz foglaljuk le magunkat. Bamba tekintetünk kiérdemel még egy kérdést: vagy már nagyon kikészíti ez a várakozás? A válasz persze: nem. Kemények vagyunk, vagy mi.

Aztán megint ott ülünk a wc-n. Már nem érdekel semmi, sírunk – és kész. Ha fel bírunk állni, irány a net, meg a fórum, és megírjuk a többi ismeretlen, hiába várakozó ismerősnek, hogy nekünk is megint megjött. Együtt sajnálkozunk egyet. A hús-vér barátoknak már nem is mondjuk. Igazából már nem is kérdeznek. A párunk is néma türelemmel vigasztal. Mindjárt eltelik az a tizenkét hónap. Akkor kezdődik az igazi küzdelem. Csak ahhoz adjon erőt az Élet annak, aki odáig jut. Mindenkinek. Szükségünk lesz rá…