Sokan értetlenül néztek rám, amikor nyaralási úti célként az Alpokat neveztem meg. Egy internetes oldal tagjaival indultam útnak, hogy meghódítsam a 2000 méter közelében fekvő Rax-fennsíkot. Két héttel később pedig csatlakoztam a több százezer magyar állampolgárhoz, aki a horvát tengerparton nyaral. Új élmények fenn és lenn.

Ritkán nyaralok és még ritkábban járok külföldre, azonban idén a Merkúr és a Föld szerencsés együttállásának köszönhetően – nevezzük inkább véletlennek – úgy alakult, hogy a nyáron olyan helyekre jutottam el, amelyek régóta célként lebegtek előttem.

Augusztus első hétvégéjén egy amatőr meteorológiai társasággal indultam útnak, hogy meghódítsam a 2007 méteren lévő Heukuppe hegycsúcsot. Az sem szegte a kedvünket, hogy az előrejelzések szerint hidegfront érkezik, 22 lelkes ember teljes menetfelszerelésben indult el az 1070 méteren fekvő Preiner Gscheid parkolójából. Egyesek hamisítatlan túracuccban érkeztek, mások vasalt ingben, sportcipőben, de a cél ugyan az volt.

Már most magasabban voltunk, mint a Kékestető. A várt zivatar pedig elvonult, bíztunk benne, hogy nem lesz több. A túrázás számomra azt jelentette eddig, hogy a városszéli bevásárlóközpontokat autóval bejárom, így magamnak is meglepetést okoztam ezzel a vállalkozással. Az első pihenőig 1361 méter magasságig kellett meredeken felmászni, miközben lelkesen pásztáztam a környező dobokat, hegyeket, amelyek egyedülálló élménnyel gazdagítottak. Itt tudatosult bennem, hogy a felhők felett nem mindig kék az ég, hiszen néhány méterrel alattunk felhőfoszlányok táncoltak a völgyekben, miközben fentről köd ereszkedett a csapatra, eltűntetve a kitűzött célt. Utólag kiderül, ez szívességből tette, mert legalább eltakarta, mekkora út vár még ránk.

Meredek szerpentin következett, a ködben az orrunkig is alig láttunk, ráadásul az eső is eleredt, így az Alpok megmutatta minden arcát, amit ebben az évszakban megadhatott. Az 1804 méteren lévő Karl-Ludwig Haus nevű menedékházhoz érve azonban hamar elfeledtük a korábbi nehéz órákat, a legnagyobb lakótelepi késdobáló kocsmahangulatot is felülmúlta az ottani társaság jókedve. Később ugyan itt egy komplett fúvószenekarral is összefutottuk (1800 méteren!), akik nótázásra bírták a helyieket.

Kitisztult az idő, így láthatóvá vált a távoli szállásunk, ahova még el kellett jutnunk, hogy megérdemelt pihenésünket elnyerjük. Bocik, szerpentinek, zergék, hegyek, völgyek, majd megérkeztünk a Habsburg Haus-ba, amit alvóhelyként jelölt meg szervezőnk. A vacsorát követően össznépi naplemente-fotózás következett, de egyetlen kép sem adja vissza helyszínen tapasztalt színeket, formákat, s legfőképp a tiszta hegyi levegőt. Ebben a magasságban mindennel takarékoskodni kell, így zuhany sincs, csupán egy hideg vizet adó csap, amely sajátos módon ráncigálni kellett, hogy vizet adjon.

Másnap reggel óvatosan mozgattam meg végtagjaimat, várva, merre alakult ki izomláz, de nyomát sem észleltem. Könnyed reggelit követően indultunk vissza a 7 fokos levegőben, hogy meghódítsuk a 2007 méteren fekvő Heukuppe csúcsot. Útközben nem maradhatott el a hógolyózás sem, így augusztus 3-án. Számos helyen található tábla, hogy épp milyen magasan vagyunk a tengerszinthez képest, a tetőn azonban nem volt, amit nagy csalódásként éltem meg, de az alacsonyan elhúzó felhők simogatása ezt feledtette velem. Meg a felfelé törő fiatal lányok látványa, akik szinte egy könnyed nyári ruhában érkeztek ebbe a magasságba. Igaz, egy félmeztelen férfival is összehozott a sors úgy kétezer méter környékén.

Visszafelé már könnyebbnek bizonyult az út, ekkor szembesültünk vele, hol kellett felmászni előző nap. Ahogy csökkent a magasságunk, úgy nőtt, lett dúsabb a növényzet, melegedett a levegő, szinte percről-percre változott a mellettünk elhúzó táj. Elhúzó, mert felfedeztük, futva könnyebb haladni, nem kell erőlteti a fékezést. A kocsink ott volt, ahol előző nap hagytuk, illetve néhány tucat jött hozzá, mintha a Tesco parkolóban lennénk akcióváltáskor.

Két héttel később a horvát tengerpart volt a cél. Négyen, előzetes szállásfoglalás nélkül vágtunk neki, hogy egy hosszú hétvégét töltsünk el a legfelkapottabb üdülőövezet egyikében. Előzetesen tanácsokat kértem az Adriát megjáró ismerősöktől, fórumokat olvastam, hogy mire számítsunk, de nem gondoltam volna, hogy Krk-szigetre ki lehetne tenni a megtelt táblát.

Előbb a nagyobb települések turisztikai központjaiban próbálkoztunk, majd a tengertől távolabbi kisebb településeken kerestünk fel apartmanokat, de hiába. Végül egy éjszakára találtunk szállást a szárazföldön, Crikvenicában. 13 óra vezetés (természetesen a tengert 7 órányi út után láttuk meg először), 31 órányi ébrenlét után jól esett a tengerben sörözni. A jól felszerelt, barátságos tulajdonossal megáldott apartmanban szívesen maradtunk volna, de egy német család érkezett szombaton, így ismét útra keltünk. Előbb délnek, majd Novi Vonodolskinál visszafordultunk, mert erre borult volt az ég. A turnusváltás miatt nem túl előnyös a part menti utakon közlekedni ilyenkor, mi mégis megtettük és csak hosszú araszolgatás után jutottunk el Rijekába, majd tovább gurulva, Opatijába, bejárva a horvát tengerpart jelentős részét. Itt már sütött a Nap, így ismét hangoztatni kezdtük „free apartman oder zimmer” mondatunkat. Eleinte még válogatósak voltunk és az árban nem megfelelő – értsd: drága – ajánlatokat visszautasítottuk, de Iciciben megtörtünk és rövid alkudozást követően kivettünk egy háromszemélyesre abszolvált apartmant négyen a maradék két éjszakára. A kilátás pompás, a plaza öt percre, és mintha otthon lennénk. Magyar hangok mindenfelől, sőt, még egy profit orientált Family Frost-os is befordult a ház elé. Majd beborult az ég.

Ez a néhány nap csak arra volt elég, hogy megízleljem, milyen a tengerpart és rengeteg kérdést tegyek fel magamban a horvátokkal kapcsolatban. Például hol vásárolnak? Nagy bevásárlóközponttal nem találkoztam, de ruházati, illetve műszaki üzlettel sem. Miért jó erőltetni ezt a szombati turnusváltást? Miért a kereszteződések után helyezik el a feloldótáblákat? Hogy viselik el ezt a rengeteg turistát? Jövőre szeretnék visszatérni – előre lefoglalt szállással – és ismét magamba szívni a sós levegőt, valamint bepótolni, ami most kimaradt.