Gyerekként a változatos színük miatt szerettem őket, no meg azért, mert mindig megdicsértek, ha – egyfajta felderítőként – ehető gombák boszorkányköreit kutattam fel az idősebbeknek a mezőn vagy az erdőben csatangolva. Kamaszként a természettől elcsábított a Város, és csak a harmadik X után értem meg annyira, hogy ismét – immáron tudatosan – tudjak hódolni a gombaszedés örömeinek.

Amikor – kb. egy évtizede – az ország keleti feléből valami fesztiválról hazafelé tartva ücsörögtem a döcögő vonat lépcsőjén, akkor döbbentem rá, hogy hozzánk képest kedvezőtlenebb fekvésű lakhellyel bíró polgártársaink bizony elég ritkán jutnak igazi gombához. Kellemetes zsibbadásomban ugyanis egy cigányasszonnyal beszélgettem, aki a medvehagymától a szamócáig mindent ehetőt összeszed az erdőn és a mezőn – hiszen ott ingyen van –, és nagyon irigykedett rám, a „bakonyi”-ra, mert úgy tudja, hogy itt aztán kaszálni lehet a gombát! Megnyugtattam, hogy azért nem így van, de lassan kiderült, hogy még az én felszínes tudásommal is irigyelt „szakértő” lehetnék Szabolcsban, hisz’ itteni kedvenceink jelentős részét csak az öregek meséiből ismerte a bő szoknyás matróna.

Kisiskolás fejjel először a gyilkos galóca – és általában a galócák – jellegzetességeit kellett megtanulnom, csak aztán jöhettek a vargányák/tinórúk, a galambicák, a csiperkék, a pereszkék, az őzlábgombák, a róka- vagy nyúlgomba (csak hogy az állatoknál maradjunk), és persze a tyúk-/csibe-, alias mezei szekfűgomba és ősi ellenfele, a mérgező susulykák változatos garmadája. Ma már eljutottam addig, hogy őszi szombat hajnalokon nem átallok egy kis gomba-zsebhatározóval felkerekedni, hogy a halom-hegyi présház nyolc kilométeres körzetében legalább a kalapos gombákat megpróbáljam beazonosítani. (Természetesen még sosem értem el az 50%-os arányt sem, ami azt bizonyítja, hogy ezt – is – egy életen át kell tanulni…)

Sokan mondják, hogy kevesebb a gomba, én mégis inkább azt hiszem, hogy az emberek lettek lusták és telhetetlenek. Aki szereti, az keresi, márpedig aki keres, az talál – meg ilyenek (persze nem árt, ha az időjárás rásegít, és az ember ismer egy-két „tuti” helyet). Különben nem is lettek volna több mint ötvenen ezen a szombaton az öcsi legelőn. Még a harminc tehenes gulyát terelgető pásztor is megkönyörült a gombázókon, négy kutyájával úgy hajtotta a csordát, hogy a legjobb helyekhez hozzáférjenek a gyűjtögetők. Szükség is volt erre, mert mint az öreg mondta, nemrég Barnagon csapott a gombázók közé úgy a bika, hogy még a pásztornak is nekiment!

Ajánlom ezt a szenvedélyt mindenkinek, aki szereti az ízét, rántva, sütve, főzve, paprikásként, levesben, tejszínesen/tejfölösen vagy éppen leszárítva fűszerként. Ajánlom annak is, aki szereti a természetet, a sétát, a friss levegőt, az illatokat, a sikerélményt, a nyugalmat és a kaland izgalmát egyszerre. (De azért sose sajnáljuk gombaszakértőhöz vinni a zsákmányt, ingyen van, és még okosodhatunk is.)

Talán az a baj velünk, hogy mindig csak felfelé nézünk, pedig a kincsek a lábaink előtt teremnek.