Hogy mit csinál a patinázó? Minden olyasmit a jelmezekkel, amit nem lehet varrógéppel megoldani. Kalapot készít, tollboát varr, kézimunkázik, anyagot fest, applikál, ragaszt, roncsol, koszol, gyönggyel hímez, és még ki tudja, mennyi mindent csinál. Ozsváth Ildikó, a Petőfi Színház műhelyében dolgozik, s az ország egyetlen színházi patinázójaként a Pécsi Országos Színházi Találkozón állítja ki munkáit.

Milyen apropóból nyílik kiállítás a munkáidból?

Ozsváth Ildikó: – Tordai Hajnal jelmeztervező hívott meg, aki egy kiállítás-sorozatot indít, mellyel sorba kívánja venni a színházi szakmákat: a kalapost, a díszletfestőt és a többit. Azt mondta, szeretné, ha én – mint az ország egyetlen patinázó műhelyének egyetlen patinázója – állítanék ki elsőnek. Ő így mondta: „mint egyetlen csillagszem”.

Hogyhogy nincs ilyen műhely más magyarországi színházban?

OI: – A patinázó feladatait máshol iparművészeknek, kalaposoknak, bőrműveseknek adják ki. 1991-ben viszont Rátkai Erzsébet, aki akkor a színház vezető jelmeztervezője volt (legutóbbi munkái színházunkban: Isten pénze, Legyetek jók, ha tudtok), szeretett volna egy házon belüli műhelyt. Egyrészt ezzel pénzt és időt lehet spórolni, másrészt pedig, ha helyben vagyok, közvetlen kapcsolatban tudok lenni a rendezővel, tervezővel, színésszel. Jobban ismerhetem az előadást is, ami hasznos, mert nem mindegy például, hogy az Indul a bakterházban mitől piszkos a gyerek ruhája. Jelen kell lenni a próbákon, és ismerni kell az előadást, hogy a feladataimat jól oldhassam meg.

Honnan értesz a technikákhoz?

OI: – Ennek a szakmának Magyarországon nincs iskolája, külföldön viszont egyetemen tanítják. Valahogy itthon nem harapott rá a szakma. 17 éve vagyok patinázó, ez volt beírva a személyi igazolványomba is, holott ilyen szakma Magyarországon nem is létezik. Én mégis művelem.

Ezek szerint magadtól találtad ki a fortélyokat, és sokszor akkor tanultad a technikát, mikor először volt rá szükség?

OI: – Igen, de ez a mai napig így van. Hogy egy bizonyos anyagon egy bizonyos eredményt hogyan lehet elérni, sokszor új feladat elé állít. Változnak az anyagok is, így a technológiát is mindig változtatni kell, és mindig saját kútfőből. Néha ez okozhat álmatlan éjszakákat.

Hogy lettél te az ország egyetlen patinázója?

OI: – 1989-ben Rátkai Erzsébet Pilinszky Élőképeihez tervezett jelmezt, és a munkákhoz segítségre volt szüksége. Akkor Herenden porcelánfestő voltam, a párom pedig, aki itt fővilágosító, beajánlott. Az első feladatom az volt, hogy egy fekete esernyőre ragasszak lúdtollakat. Ez hamar elkészült, és mikor Rátkai Erzsi meglátta, felsikított: „Ez érti, amit kérek!” Annyira egymásra találtunk, hogy ezen kívül még két darabban segédkeztem külsősként. Aztán abbahagytam a herendi munkát, és ügyelő lettem a színházban, de ezt nem szerettem. Összedugtuk hát a fejünket, hogy mit lehetne tenni, mert úgy éreztük, mégse kellene csak úgy kisétálnom az ajtón. Akkoriban volt alakulóban a műhely, s én így kerültem bele, akkor még nem egyetlenként. Dobis Márta, komáromi textilművész volt a műhelyvezető négy évig, s volt olyan év is, hogy hárman dolgoztunk együtt, mert kezdetben nagyon sok munkánk volt.

Mit szeretsz a legjobban ebben a munkában?

OI: – Az összes folyamatot szeretem, legyen az gyöngyözés, zsinórozás vagy tollas fejdísz készítése. Mindegyiknek megvan a maga szépsége és nehézsége is, hiszen nem adja magát könnyen egyik anyag sem. Minden munkámat szeretem, és mindig fáj a szívem, ha kikerülnek a műhelyből. Persze azért nagyon jó látni őket az előadásban is, és jó érzés, hogy velük én is ott vagyok a színpadon.

Mennyire kapsz szabad kezet a munkáidban?

OI: – Van, hogy a jelmezterven látható végeredményt kell elérnem, és az erre legalkalmasabb technológiát kell megtalálnom, de van olyan tervező is, aki több szabadságot ad. A Fehérlófia három sárkányfejére például – melyek közül egy a jegyirodában látható is – csupán annyi instrukciót kaptam Rátkai Erzsébettől, hogy a feje fölött mozgatni kezdte a kezeit, és azt mondta: „Na, ilyenek legyenek!”. Megcsináltam, és Erzsi azt mondta, erre gondolt. Vele azonnal megtaláltam a közös hangot, de mással sincs problémám. Mire dolgoznom kell a jelmezeken, addigra magamba tudom szívni a tervező stílusát. Ott vagyok a ruhapróbákon, ismerem a darabokat, és értem a tervező elképzeléseit.

Mit viszel Pécsre?

OI: – Több színházban vannak munkáim, viszek a régi Nemzetiből, az Operából, a Vidámszínpadról is. Ezeket most gyűjtögetem össze. Innen Veszprémből többek között A dzsungel könyvéből választottam egy jelmezt és egy fejdíszt, a Tigris és hiénából egy ruhát és IV. Béla királyi palástját, amit Sashalmi József hordott a színpadon , Gálffi László köpenyét az Oidipusz királyból és Blaskó Péter kabátját a Legenda a lóról című darabból.
A kedvenceidet viszed?

OI: – Egyrészt igen, másrészt pedig azokat, amik túlélték a raktározás gyötrelmeit az évek során.

Honnan a kötődésed a színházhoz?

OI: – Ebben nőttem fel, és máig itt vagyok. Édesanyám a Petőfi Színház jelmezgyártás-vezetője és főszabásza volt, így már gyerekkoromban otthon fűztem a gyöngyöket a jelmezekhez, érettségi után pedig öltöztetőként dolgoztam itt. Jelentkeztem kétszer az Iparművészeti Főiskola jelmeztervező szakára is, de aztán nem próbálkoztam többször. Rájöttem, hogy jobban szeretem a dolgokat kézbe venni, szöszmötölni velük, mint kitalálni, és másra bízni a megvalósítást.

Ha színházba mész, szakmai szemmel nézed az előadásokat?

OI: – Sajnos. Legutóbb például egy Jézus Krisztus Szupersztárt láttam, ahol Jézus inge ujja élére volt vasalva, és az ilyesmi nagyon tud zavarni. De a filmeket is így nézem. Azt figyelem, vajon milyen technikákat használtak a jelmezekhez.

A patinázás olyan része a színháznak, amire a néző sokszor nem is gondol. Nem vagy reflektorfényben, és most a kiállítással oda kerülsz. Milyen érzés?

OI: – Mindenképpen nagyon megtisztelő a felkérés. A műhelynek volt már kiállítása, de akkor még nem egyedül kellett szembesülnöm ennek súlyával. Most viszont, engem, Ozsváth Ildikót hívtak meg, s ettől először féltem kicsit, de már kezdek belejönni a készülésbe. Az pedig, hogy az előadásokban nem vagyok reflektorfényben, nem baj, hiszen éppen akkor végzem jól a munkámat, ha a nézőnek eszébe sem jutok. Az azt jelenti, hogy egységes világot lát a színpadon, és a munkám szerves része tud lenni a darabnak.


Kőváry Ágnes