A Magyar Újságírók Országos Szövetsége a Magyar Fotóriporterek társaságával karöltve évek óta kiírja a magyar sajtófotó pályázatot, és a zsűrizés után a legjobb fotográfiákat a Nemzeti Múzeumban állítják ki. Idén Orosz Péternek, a Pannon Lapok Társasága fotósának is kikerült a képe a múzeum falára.

Index: – Mi a véleményed az idei sajtófotó pályázatról?

Orosz Péter: – Rendkívül fontos, hogy az ország sajtófotósai évente egyszer közösen megmutassák munkájuk gyümölcsét, de az eseménnyel kapcsolatban évek óta vannak kritikus észrevételeim(-ink). A mi (fotósok) értelmezésünkben ez végül is a magyar sajtó egy évét bemutató fotópályázat lenne. Esztendők óta azt látom, hogy boldog, boldogtalan pályázik, ami nem gond, mert nyilván adott a lehetőség, de akkor külön kellene választani, hogy melyek azok a fotográfiák, amelyek a magyar sajtó számára készültek, és melyek azok, amelyek soha nem jelentek meg nyomtatásban. Ez még személyre lebontva is érdekes lehet, hiszen a fotós egy helyszínen több képet is készít, és annak csak töredéke jelenik meg „nyomtatásban”. Magyarul jó lenne szétválasztani az amatőröket és a valódi sajtófotósokat. Félreértés ne essék, nem az amatőrök ellen beszélek, hiszen köztük is vannak kiemelkedő tehetségek.

Index: – Ez azt jelenti, hogy a pályázatra rengeteg kép érkezik?

OP: – Pontos számot nem tudok mondani, de kb. 480 fotós nevezett idén, és – ha jól emlékszem – kb. 9000 képet küldtek be. Ez hatalmas szám, nem volt mindig így, ám a digitális fotózás elterjedésével a technikai korlátok leegyszerűsödtek, már nem kell előhívni a pályázati képeket – régebben le kellett nagyíttatni a beküldött fotókat, és ez már egyfajta előrostaként működött.

Index: – Mióta pályázol?

OP: – Gyakorlatilag az elmúlt 10 évben talán egyszer nem adtam be képet. Most tényleg azért pályáztam, mert úgy éreztem, hogy ha kritizálom a zsűrizés menetét, akkor legyen ehhez jogalapom. Holott az előző évekhez képest most volt a legkorrektebb a zsűrizés, nyomon lehetett követni az interneten, ott volt a rengeteg feltöltött kép, meg lehetett nézni. Vannak bizonyos dolgok, amivel nem ért egyet az ember, de ez szubjektív műfaj. Egy tény: igyekszik a zsűri korrektül dolgozni, de az lenne istenigazából jó, ha külföldről hívnának öt nagy szaktekintélyű fotóst. Így aztán kiküszöbölhetnék az elfogultság problémáját. Jelenleg több személy ül a cégektől, a kiadóktól a zsűriben, így nyilván tudják, melyik az a kép, amelyik a saját istállójukból származik. Ráadásul nekünk, a vidéki sajtófotósoknak, sokkal nehezebb dolgunk van, mint az országos lapok munkatársainak, mert iszonyú sokat dolgozunk, és nincs arra időnk, hogy külön a sajtófotó pályázatra készítsünk képeket.

Index: – Említetted a külföldi szaktekintélyeket. A külföldi trend mennyire más, mint a hazai sajtófotózásban tapasztalható?

OP: – Az elmúlt években bőven aratott a magyar fotográfia a World Press Foto-n is, idén Gárdi Balázs, Szigetváry Zsolt nyert például. A magyar fotográfia külföldi megítélése jó, semmivel nem vagyunk elmaradva a „nyugat”-tól, sőt…

Index: – Mondanál pár szót a fotódról?

OP: – Az igazat megvallva nem nagyon volt időm foglalkozni a pályázattal, este tízkor kiválogattam tán tíz képet, azokat beküldtem, és ezek közül az Umberto Eco portrém kikerült a portrék közé a Nemzeti Múzeum kiállításába. A fotó technikailag hagy némi kívánnivalót maga után, de itt jön elő az, hogy ez tényleg napi sajtófotónak készült, és meg is jelent.

Index: – Mit jelent az, hogy kikerült a falra? Mit jelent ez szakmai körben?

OP: – Hosszú távon jó, hiszen a szakmában dolgozók figyelik egymás képeit. Különösebb szakmai elismerésre, vállveregetésre nem várok, csak az számít, hogy az elmúlt év több tízezer képéből ez érdemes volt arra, hogy a kiállításban megnézhessék az érdeklődők.

Index: – Hogyan lehet összeegyeztetni a munkát és a művészetet, az igényességet?

OP: – Nyilván mi, fotósok is eladtuk magunkat az „ördögnek”, illetve a kiadónak, és olyan képeket készítünk, amelyek az ő tipográfiájukba, elképzelésükbe beleférnek. Személy szerint a PLT központi szerkesztőségének fotósa vagyok, magyarul leginkább Budapestre és az egyéb országos eseményekre járok. A napi munka mellett nagyon nincs időm arra, hogy „művészkedjek”, ám nekem annyiból van szerencsém, hogy nagyjából azt csinálom, amit szeretek: a kézilabdát, a színházi előadásokat pl. imádom fotózni. Ami kimarad, az a természetfotózás, a napi hajtás mellett a hajnali kelést már nehéz beütemezni – ez okoz valamiféle hiányérzetet.

Index: – Létezik az, hogy egy eseményen elkészíted az elvárásoknak megfelelő képet, és utána meg készítesz a magad elvárásainak megfelelőt?

OP: – Egészen bizonyos, hogy a fotósok „prostituálódtak” – azt csináljuk, amivel megbíznak bennünket, ezért kapunk pénzt, az amatőröknek meg ott a lehetőség, hogy azt és úgy fotózzanak, amit akarnak. Nálunk alapszabály, hogy olyan képet kell leadni, ami megfelel a kiadónak. Ha a cég megbízásából fotózik az ember, akkor a „feje arra forog”, hogy olyan kép készüljön, ami az újságnak megfelelő. Egy színházi fotóspróbán más a helyzet, ott jobban lehet „alkotni”. Egy rendezvényen készül egy rakat felvétel, aztán abban van olyan, ami jó az újságnak, és van olyan, ami a saját archívumba kerül. Néha persze nem sikerül a kiadó elvárásainak megfelelni, de ez benne van a pakliban.

Index: – Mennyire köti meg a kezedet a kiadó?

OP: – Léteznek olyan képtípusok, amiket nem szeretnek, olyankor morog az ember, de muszáj elfogadnia. Persze továbbra is megcsinálom azokat a típusú képeket, de nem adom le őket – maradnak nálam. Igazából nem kell megerőszakolnom magam, hogy a kiadó elvárásainak megfeleljek. Persze természetesen nem csak nálunk létezik ez a típusú formai megkötés, minden kiadónak van egyfajta saját stílusa, szemlélete – a Spiegelnek, a HVG-nek stb. is –, ez világtendencia.

Index: – A képed kikerült a kiállításba, de emellett készült egy kiadvány is. Abban is benne lesz?

OP: – Nos, igen, a kiállítás mellett elkészült az Év sajtófotói 2007 című könyv, és ebben az az érdekes, hogy más a könyv szerkesztője, és más rendezi a kiállítást – ebből kifolyólag ami bekerül a könyvbe, az nem biztos, hogy kint van a falon, és viszont. De ez jó dolog – itt is előjön a szubjektivitás. A fotóm például a könyvben nem jelenik meg. De ez nem is számít különösebben. A lényeg, hogy sokáig tartson ez a hagyomány, sokáig rendezzék meg ezt a seregszemlét – minden vitával és problémával együtt.

Index: – Mit csináltál, amikor megtudtad, hogy a képed kint van a falon?

OP: – Azért érdekes, mert kaptam egy e-mailt, hogy „kedves kiállító, a te képed kiállításra került, és várlak a kiállítás megnyitójára”. Ennyi volt. Fogadásokat kötöttem magamban, hogy melyik képemet választották, kettőre tippeltem, az egyik ez volt, a másik egy „tüntetős fotó”. Emellett rendkívül örülök annak, hogy a kiadótól nem csak nekem volt kint képem, hanem Benkő Sándor és Varga György kollégámnak is.

Index: – És nyitottál egy üveg bort?

OP: – Nem feltétlenül ezért, de nyitottam…