A Kalandorok, Paczolay Béla rendezőnek a 2008-as Filmszemlén Simó Sándor-emlékdíjat nyert filmje kiváló szórakozást nyújt a maga félkönnyed-félkomoly műfajában. Ha felül tudunk emelkedni egy Erdélyben játszódó filmmel kapcsolatos várakozásainkon, akkor könnyed és felhőtlen 107 perc várhat ránk a moziban.

Ugyanis Erdély a filmben nem mint Erdély, mint a történelmi Magyarországnak a hazától elszakított része jelenik meg. A határátlépés nem szimplán egy földrajzi értelemben vett utazásra, hanem sokkal inkább egy olyanra intvitálja a nézőt, amely a szereplők lelkébe és gondolataiba vezet. Ehhez a belső utazáshoz pedig szükséges a külvilág megváltozása, jelen esetben a megszokott fővárosi környezetből történő kiszakadás a legendás-mitikus, pesti fejjel értelmezett parasztfolklórral teli Erdélybe. Ez persze így lehetne negatív jellemzés is, de a film valójában szórakoztató, a váltás nem zavaró, sőt.

A történet szerint Elekes Géza (Rudolf Péter), néhány napja a saját autójában lakó bárzenész – fürdőszoba a sebváltó után jobbra, a kesztyűtartóban – apja, István (Haumann Péter) kétségbeesett hívására felkerekedik András nevű fiával (Schruff Milán) a távoli Erdélybe nagyapót menteni. Mint kiderül, mindhármuknak problémájuk akad(t) nőjükkel: András egy lepukkant erdélyi netkocsmában veri el játékszenvedélye oltárán áldozva a barátnője hitelkártyáján lévő pénzt, a láncdohányos Gézát negyedik felesége dobta éppen ki, s most ugyebár autó-lakó, Istvánt pedig Nagyi (Pogány Judit) készül kirakni valami vélt vagy valós nőügy miatt. Saját lakása tehát egyiknek sincs többé, így szinte borítékolható a vég, vagyis hogy egy jobb sorsra érdemes negyvenes nőt (Bánfalvy Ágnes) próbálnak együttesen befűzni a lakhatás reményében.

Nos, a sztori így elmondva nem túl épületes, azonban a film mégis szórakoztató. A család három generációjának férfijai lassacskán közelebb kerülnek egymáshoz, fény derül ki-ki rejtegetett titkaira, s ráeszmélnek arra, hogy csak egymásra számíthatnak elbaltázott életük továbbgörgetésében. Géza eladja az ügyeletes cigányvajdának (Kovács Lajos) szaxofonját és autóját is – amelyet keres a román rendőrség, miután egy helyi részeg jard kamikaze-módra elé talált esni –, ezzel végleg lemondva pesti civilizált környezetének utolsó darabjairól, hogy a kertek alatt, dombok között – sőt, afgán illegális bevándorlók szegődnek nyomukba rutinos zöldhatárátlépőknek nézve hőseinket – egy jégkrémekkel bajlódó nőt felszedve végre hazataláljanak.

S mindeközben dőlhetünk a röhögéstől. Persze Erdély nem a lórúgás erejű pálinkáról, a nagyapa által magával cipelt gagyi szalmakalapokról, olcsó sörről, kacsalábon forgó cigánypalotákról, házilag a gyári új Volkswagenre eszkábált tetőcsomagtartóról, a romos falvakról és az üres gyártelepekről szól – nem a fenét nem… –, de a dolog azért vicces. Főleg, ha nem vesszük túl komolyan, mélymagyar érzelemmel azt: ha nem akadunk fenn az út földrajzilag lehetetlen vonalvezetésén, a nagyapa viselkedésének erkölcsi aggályosságán stb.

A film nem propaganda-, dokumentum- vagy útifilm, tehát nem is lehet elvárni tőle ilyen emelkedettséget. Célja a szórakoztatás és ennek szerintem nagyszerűen eleget tesz.

A filmet április 9-én vetítették a HEMO „Sikerfilmek” sorozatában.