A hollywoodi melodrámák és a televíziós sorozatok mellett az akciófilm az a műfaj, amelyet szinte teljes mértékben száműztem az életemből. Ahhoz, hogy egy akciófilm megragadja figyelmemet, és igazi szórakozásban részesítsen, a véletlen és a vakszerencse, valamint a színészek, a stáb, a ritmus és a történet olyan fokú színvonalas, már-már asztrológiai együttállása szükséges, ami csak legfeljebb két-három évente adatik meg nekem.

Ez a műfajjal szembeni megalapozott szkepszis eredményezte azt is, hogy amikor Doug Liman Bourne Identity (Bourne-rejtély) című filmje megjelent a mozikban, jól bevált reflexeimhez híven messzire elkerültem. Egy sokadik kémhistóriára és üldözéses lövöldözésre nem vagyok kíváncsi kamaszkorom óta – gondoltam. Aztán telt-múlt az idő és a két folytatást megért filmről egyre több helyütt hallottam, hogy jó. Ez persze még mindig nem bírt rá arra, hogy megnézzem, elvégre nagyon sok tucatfércmunka kapja meg a bárgyú tömegközönség elismerését napról napra. Aztán amikor egyik barátom azt mondta, hogy tényleg érdemes foglalkozni vele, néhány héttel később óvatosan és fejcsóválva kikölcsönöztem.

Már fél óra múltán bevallottam magamnak, hogy tévedtem, amikor öt évvel ezelőtt kihagytam. Liman filmje, a Bourne-rejtély végig a fotelhez csavarozott, szinte levegőt sem kaptam. Remek történet, ügyes színészek, jól eltalált karakterek, percről percre izgalmas cselekmény, váratlan megoldások és lebilincselő akciójelenetek. Még a kötelező románc és erotika is mértéktartón megformált epizód, ráadásul Franka Potente, mint női hős jelenléte, különösen szimpatikus volt számomra, mert a Lola rennt óta az egyik hölgykedvencem. Azóta a két folytatást is megnéztem, és váratlanul beruháztam a teljes trilógiára, amely nemrégiben díszdobozban jelent meg DVD-lemezen.

Napok óta keresem a választ arra, hogyan és miért csúsztam vissza ebbe a gyermeteg mentális állapotba. Tizenévesen, a Winnetou, a Vadölő és a Tenkes kapitánya olvasása közben, illetve Indiana Jones kalandjain ámulva éreztem ugyanezt – a mindent és mindenkit legyőző hőssel való azonosulás élvezetes csapdáját. A teljes trilógia gyors és lelkes befogadása után próbálok magyarázatokat találni arra, miért is válhatott az utóbbi évek meghatározó katarzisává egy hollywoodi filmfolyam. Hogy miért dúdolgatom magamban a film slágerét, amikor megyek az utcán, miért érzem magam Jason Bourne alakváltozatának, és miért hallom a fülemben a remek dobokkal operáló, hipnotikus erejű kísérőzenét. Hisz Jason Bourne alakja lényegében a jól ismert szuperügynök-figurák sémáit hozza. A történet sem nagy felfedezés: a magányos ügynök felsőbb hatalmakkal, a Gonosz Céggel való harca. Mégis egészen újszerű. Számomra.

Hogy ekkora hatással van rám, annak egyik legfontosabb oka nyilván Bourne jelleme. A hős, aki csak a saját képességeiben bízhat, és egyedül kell megmérkőznie a világgal. Ráadásul eleinte azt sem tudja pontosan, miért küzd valójában. Leginkább azért, hogy megtudja, ki ő, ahogy az első rész címében is áll: hogy mi az ő identitása. James Bond magabiztos és önelégült kém, Indiana Jones a gonosszal harcoló papír-kalandor, Jason Bourne azonban összetett, hús-vér alak. Önmarcangoló személyiség, miközben sokkal okosabb bármelyik más elődjénél.

Legfontosabb képessége az előrelátás. Minden helyzetben felismeri, hogy mi fog következni, s olyan cselekedeteket foganatosít, amelyekről csak utólag derül ki, miért volt rájuk szükség. Egyik szemléletes példa erre, amikor a harmadik részben a tetőn menekülve ruhadarabokat tép le a szárítókötelekről. A néző nem tudhatja, miért teszi ezt, mígnem rövidesen világossá válik, hogy egy olyan tradicionális kerítésen kell átugrania, amelyet jókora üvegszilánkok védenek. Magam is láttam ilyen bizarr üvegszőnyeget vidéki házak kapujának peremén. Hogy honnan tudott előre a veszélyes cserepekről, nem fontos. Talán valahol fél szemmel rohanás közben figyelte meg: ugyanis Bourne megfigyelőképessége is elsőrangú fegyver.

De ugyanilyen fontos eszköz kezében az improvizáció. A különféle szorult helyzetekben azonnal képes reagálni, sokszor a keze ügyében lévő tárgyak bármelyikét képes felhasználni céljára. Mi több, néha csak maga a helyszín és az ott felbukkanó tárgyak adják az ötletet, mint például amikor leemel egy vodkát a moszkvai market polcáról, vagy belehajít a tűzbe egy gázdezodort a marokkói piacon. Apró kis mozzanatok ezek, több tucatnyit lehetne még sorolni, de mind-mind ugyanazt az emberi vonást hangsúlyozzák: a túlélés, az alkalmazkodás képességét.

Jason Bourne tehát lenyűgöző képességekkel rendelkezik, s ezt a film a realitások határán belül próbálja tartani. Nem mindig sikerül. A ritkaságszámba menő irreális akciójelenetek azonban mégsem dühítenek, hanem csak fokozzák a hős iránti rajongást: jé, még erre is képes. Hihetetlen, de most elhiszem. Hinnem kell benne.

Ez persze nekem mégsem elég ahhoz, hogy megtudjam, miért szeretem. Rendkívüli intelligenciája, fizikuma és tehetsége mellett a másik fontos körülmény, hogy Jason Bourne egyedül van. Hiába csapódnak mellé ideig-óráig barátnők és segítő kezek, előbb-utóbb mindig egyedül marad, mert körülötte senki sem bírja ezt az őrült iramot. Nem tudnak lépést tartani a végzetével. Lemorzsolódnak.

Talán a világgal való folyamatos küzdelem miatt azonosulok vele leginkább. Amikor Bourne menekülését figyelem, ugyanazt érzem, amit magam is napról napra: hogy a világ akar tőlem valamit, aminek nem tudok megfelelni. Percről percre készenlétben kell lennem, különben végem. Csak azt tudom, hogy elszántan üldöznek, s a legváratlanabb pillanatokban támadnak rám. Ezért lényegében az egész életem állandó paranoia. Ennek az érzésnek sok minden egyidejűleg a forrása: elsősorban idegi, szellemi hajlam, másodsorban a család és a munka, hogy sohasem jut elég idő magamra. A lényeg tehát: arra kell figyelnem, Bourne is arra figyel, hogy mikor, melyik pillanatban indul el a következő hajsza. Apró jelekből meglátja, ha nem passzol valami a környezetében. Elég egy furcsa, nem odaillő mozzanat és már tudja, futnia kell. A reflexeiben hordozza az üldözött vadat.

Bourne tehát egyedül van és menekül. A világ ellene dolgozik. A magány és az örök csata önmagunkkal. Megtalálni magunkat a fenyegető világban, legyőzni múltunkat, emlékeinket, és túlélni, megúszni a világot. Tiszta sor, ezért szeretem.

De van még néhány fontos körülmény, ami nem elhanyagolható. Egyrészt ez az ember önmagával sohasem békülhet ki, mert elkövette az ősbűnt. Leszerződött a gonosszal. Nem emlékszik rá, de bűntudata van. Valójában nem is feltétlenül fontos, hogy mit követett el, ez a filmben csupán egy közismert műfaji elem. Az eredendő bűn létezése számít. A kiűzetés pillanata. Ez a bűntudat és a küzdelem, hogy megtalálja önmagát, ugyancsak vonzóvá teszi Bourne karakterét.

Másfelől nagyon fontos az úton levés motívuma. Bourne mindig úton van, ideje jókora részét pályaudvarokon, állomásokon, közlekedési eszközökön tölti. S ez a létben való lebegés megint arra emlékeztet, ahogy én éltem mindig az életem: idegen lakásokban, mások házában, otthonában, mindig úton, otthontalan. Bourne is otthontalan, valamint hontalan. Akár egy közeli rokont, együttérzéssel és megértéssel figyelem kényszerű vándorlását. S a semmi ágán való lebegés okán, ha merészen úgy akarom, akár mondhatom is: egzisztencialista figura.

Végül pedig, de nem utolsó sorban talán a legfontosabb: Bourne mindezen személyiségjegyek és körülmények mellett úrrá tud lenni a világon, ami nekem nem mindig megy. Ráadásul elég rideg arc ahhoz, hogy ne legyen gyáva és szentimentális. Jelenléte, győzelmei: erőt sugárzó példa. Elhiteti, hogy nekem is sikerülhet. Máshol, másként persze.

Mindezeket összeadva a látszólagosan öncélú és szórakoztatásra készült akcióhalmazban képes vagyok meglátni önmagam. Távol áll tőlem, beleszuszakolni ezeket a magyarázatokat, semmi szükségem a projekcióra, hiszen önmagában is élvezem. Nem azt akarom bizonyítani, hogy mivel szeretem, ez a film tehát csakis forradalmi alkotás lehet. Nyilvánvaló, hogy nem érhet Kubrick, Lynch és Tarr nyomába, de nem is ez a célja. Nem szerzői alkotás, hanem igazi posztmodern remeklés, művészi színvonalon.

S akkor még nem beszéltem magáról a filmről. Sokan egyetértenek abban, hogy formabontó műfaji darab és ebben Bourne alakja mellett szerepe van a vizuális koncepciónak is.

A két rendező – Liman és Greengrass – a hőstípushoz és a történethez igazította a filmnyelvet. Eltérő vélemények születtek abban a tekintetben, hogy a három darab közül melyiket tekintsük a legjobbnak. Többen Liman, többen Greengrass kezére esküsznek. Én úgy látom, hogy bár vannak különbségek, egészében véve homogén a trilógia. Legfőbb ismérve egyértelműen a ritmusa és a dokumentarizmusa. Ritmusában úgy működik, akár egy fúga. A fúga név a latin fugere (kergetni) szóból ered. Lényege, hogy több szólam egy zenei tételt több ütemen keresztül ismétel, vagy másképp, az egyik szólam a másikat hajszolja. S máris megérkeztünk Bourne meneküléséhez. Hol felgyorsul, hol lelassul a film irama, miközben mindig ugyanazokat a szólamokat variálja. Az akciószituációk pedig alapvetően a realitás, az ottlét érzetét keltik a nézőben. Jól látni, de tudni a DVD extráiból is, hogy alig alkalmaznak digitális technikát. Már az első részben észlelhető volt ez a doku-stílus, amely rettentő ötletekkel és feszültséggel párosul, de Greengrass fellépésével fő stíluselemmé vált, és ez jót tett a formájának.

Utolsó kérdés Matt Damon játéka. Nem ő a legnagyobb drámai karakter a világ színészetében, de erre szerencsére nincs is szükség. Ami Bourne figurájához kell, könnyedén nyújtja. Annyiban pedig jól alakít, ahogy az arcában, gesztusaiban szuggesztíven tükrözi a hős belső meggondolásait, vívódását, kételyeit. Talán csak egyvalamit fájlaltam: hogy Franka Potentét likvidálták a második rész elején. Persze Julia Stiles alakja sem rossz, és David Straithern, Karl Urban és Joan Allen figurája is telitalálat.

Drukkolok Bourne kalandjainak, kamasz vagyok újra. 2010-ben várható a negyedik rész. Nehéz két év következik.

Novics János