Nekem jó. Ültethetek virágot, élvezhetem a napsütést, látom a zöldet, hallom a madarakat, érzem a föld illatát. Nekem jó. Mert én ezt mind élvezem. Nekem ez az élet. Sokáig ámítottam magam minden hülyeséggel, de ez az igazi Valami. Minden megvehető. Ez nem. A kék ég és a ragyogó, harsány zöld mező látványa. Az mindenkié, akik észlelni képes.

Ez az otthonom. Nem megyek én innen sehova. Imádom a reggeli, álmosan szuszogó Veszprémet, amikor mindenki dolgozni indul. Szeretem látni az autókon megcsillanó fényt, a csinos üzletasszonyokat, a kócos egyetemistákat, az ásítozó gyerekeket a buszmegállóban, anyákat, apákat, nőket, férfiakat, mindenkit. Ilyenkor, tavaszi fényben még Gusztink is szebb egy kicsikét…

Nekem kell a Balaton. A Fűzfői-öböl vasárnapi tükörfénye, az epres fagyi Alsóörsön, a rántott hal Káptalanon, a hírek a Helkáról, a bambulások az almádi mólóról. Az édes-fanyar nádas-illat, a víz halszaga és iszapíze, a hattyúk, a kacsák, a sirályok.

A Balaton-felvidék is kell. A Káli-medence kanyargós útjai, Pali bácsi bora, Kuci pálinkája, a Badacsony, a Szent György-hegy, a didergő napfelkelték és a tábortüzes napnyugták. A muskátli, a kocsma, a pálinka, a nóták, a csillagok, a por és a patak.

A Bakonyt sem hagynám itt. A medvehagyma bújtatta patakot, a szürke-barna fatörzseket, az erdő csendjét, az irtás fűrészpor-illatát, a kilesett őzeket, a szelíd vadászokat, a bakonyi betyárokat. Az egyutcás falvakat, a pirospozsgás gyerekeket, a harangszót, az „adjonisten-fogadjistent”, a lovakat, az árokparti pihenőket, a bicikliket, a sóhajokat.

Nekem kellenek a barátaim, a családom, a mindenkim. Kell, hogy lássam, halljam őket, hogy megsimíthassam a sírjukat, ringathassam a bölcsőjüket. Kell, hogy lássam a szemükben azt, amik vagyunk, mi, itt, mindannyian, Veszprém megyeiek. Mert minden megvehető. Ez nem.