Milyen könyvkiadót kívánt a főszerkesztő, s milyen álmokat vizionált a művelt magyarságról? Vajon száz évvel ezelőtt milyenek voltak az emberek, hogyan intézték ügyes-bajos dolgaikat, mi foglalkoztatta őket, miről álmodhattak? A Veszprémi Hírlap éppen száz évvel ezelőtti számából válogatott cikkek talán választ adhatnak kérdéseinkre.

„Az irodalom népszerűsitése

Hogy a magyar ember szereti a diszt, a pompát, az régi igazság. Sajnos, sok bus és vidám magyar akkor is világraszóló parádét fejt ki nagy virtussal, mikor az éppen nem szükséges, sőt egyenesen fájdalmas érvágás a zseben, mert koplalással kell rá spórolni és utána pótolni.

Ez a hiba uralkodik a magyar könyvkiadás terén is. Meginditanak csaknem minden évben egy nagy vállalatot, ennek vagy annak az irónak, vagy hazai, vagy külföldi remekiróknak, vagy pedig ugynevezett remekiróknak a műveire. „X. Y. összes művei”, „Aranykönyvtár”, ilyen meg olyan „Regénytár” stb. cimekkel aztán méregdrága diszkiadások kerülnek napvilágra. Természetesen főfeltétel és főcsalogató a havi 2–3 koronás részletfizetés. Ám a jótékony részletfizetés sem akadályozza meg azt, hogy az ilyen mű 100–300 koronába ne kerüljön.

Hát hiszen utóvégre ez magában véve nem volna nagy baj. Akinek van pénze, az fizessen; az élelmes vállalkozó is hasznot hajt a könyviparnak és az illető irónak vagy iróknak.

De igen nagy hibául rójuk föl e vállalatoknak azt, hogy borzasztó diszes köteteket adnak, ennélfogva csak kevesen vehetik meg, ennélfogva éppen azt a célt nem szolgálják, amely célt szolgálniok kellene: az irodalom népszerűsitését.

„Egy magyar (vagy „művelt”) család asztaláról sem szabad hiányoznia” e nagyszerű remekműnek: ez az első kürtszó az előfizetési vagy megrendelési felhivásban. Igenis, nem volna szabad hiányoznia, de mégis hiányzik és hiányozni fog. Miért?

Világos, hogy ilyen drágán saját magyar remekiróinkat sem veheti meg akárki. Pedig de sok jó magyar ember akadna, aki fájó szivvel vágyakozik az után, hogy magyar remekiróinkat – összes műveiket – olvashassa. De hogyan jusson hozzájuk? Ha összes műveiket akarja megszerezni, akkor 100 koronán alul nem jut hozzá, de meg hol is vegyen erre 100 koronát?! Ha meg egy-két koronát áldoz rá, nem kap összes műveket, csak hiányos, részleges kiadásokat. De még ezek a részleges kiadások is rendesen rendkivülien drágák, mert drágákká teszi őket a „diszkiadás”.

Ezeken a visszás állapotokon segiteni kell. Olyanféleképpen, mint a Magyar Könyvtár. E kedves narancsszinű füzetek sok jó dolgot adtak már 15–20 krajcárért; de bennük is megvan az a hiba, hogy egy-egy jó magyar regényt legalább 4–5 füzetbe darabolnak szét, ugy hogy megint csak ott vagyunk, ahol a diszkiadásokal.

Óhajtandó volna tehát, ha volna egy vállalat, mely a magyar és külföldi remekirókat, s apróbb irodalmi remekeket a Magyar Könyvtáréhoz hasonló olcsó, egyszerü füzetekben tenné könnyen hozzáférhetővé a szegényebb sorsu könyvkedvelők számára.

Csakis igy lehetne az irodalmat népszerüsiteni!

Mert a „kisembereknek” is van szellemi szükségletük; a szegény hivatalnokok, kereskedők, iparosok s a nép is szivesen olvasná az irodalom kincseit és hatalmas kulturai fejlődés állna be annak nyomán, ha olcsón hozzájuthatna azokhoz. A magyar kulturára nézve a legnagyobb jótétemény volna, ha ilyen vállalat létrejönne!”


– Látom magam előtt a megfáradt melósokat, akik a fárasztó műszak után egy kis Marquezre vagy Esterházyra vágynak, ahogy a krimóban a söntést támasztva Shakespeare-t idéznek. Gyermekeik két aluljárófirkálás között Arany-versekkel múlatják az időt, s tanáraikat Baudelaire-t szavalva rugdalják ritmusra. S ti, egész napa Gép előtt görnyedő hivatalnokok és rendszergazdák, mi sem felüdítőbb, mint képversekkel és apró betűkkel teli könyveket bújni a kislámpa fényénél elalvás előtt. Áldott naivitás!