Vajon kinek mond az a név valamit is, hogy Bajnovits Jeromos? Élt valaha egy költő, akit ma egyáltalán nem jegyeznek az irodalmi kánonban, noha két évtizede reményteljes versekkel indult pályája, mígnem maszturbálás közben érte a halál, szívroham végzett vele, ráadásul egy adag nyugtatót is bevett mindehhez, az ezredfordulón, 2000-ben.

Azzal fejeztem be legutóbb, hogy barátom, Bajnovits Jeromos gyökeresen új és hatalmas esztétikai fejlődésről tanúskodó műveivel folytatom. Rövid megtorpanás és lázas olvasási időszak után szerzőnk újraformálta líráját. Úgy döntött, nem hagyja abba a verselést, mert mindig is ez a tevékenység jelentette számára az egyetlen biztos pontot életében. Már nem babérokra vágyott, hanem olyan költeményeket szeretett volna írni, amelyek egy új költői világ alapjait jelenthetik. Elvetette az alanyi költészet programját és helyette rendkívül tárgyias, szimbolikus, gyakran minimalista írásokba fogott. Ennek példája ez az 1996 őszén papírra vetett mű.

AZ ISMERETLEN SZÍNJÁTÉKA

Az őszi haláljel
ablakaival vetkezel.
Szobáid lepedőmélyén
az ég veled meztelenség,
hozzá emelő
szellőző hiány színpadán.
Hű tetem,
játszanál fázni.

Mint látható ebből a versből, Jeromos végleg elkötelezte magát a költészet, mint mitikus ismerettartomány felfedezése és gyakorlása mellett. „Játszanál fázni”, írja a vers végén, amivel jelzi, hogy szavai mintegy színjátékként ragadják majd meg azt a sorshelyzetet és jellemet, amely osztályrészül jutott neki. Ennél is megrendítőbb vallomás az a vers, amely 1997 januárjában született:

ÚTIRAJZ

Annyi kacattal viaskodva
gyömöszölni a mozdulat holmiját
egy utazótáska
fülkényi férőhelyére.

Aki kapkodva utazik,
nyakkendővég, esernyőhegy
szántja végig
a tülekedők lábszárait

s átszállóban elég
egy nem várt kézfogás
erejük fogytán
felpattannak a hű csatok

de ha zavartan lohol,
ki fordulna meg
tolongó bokák közt összeszedni
ami úgyis terhére volt.

A türelmesen várakozók
felfedezik az általuk
használhatót: vasalt nadrágot,
öltönyt,

s mire tulajdonosuk
célhoz ér
sokszáz mérföldre
innen,

már csak oktalan rakodók
tapossák figyelmetlenül
a cipők sarába ragadt
olcsó fehérneműket.

Jeromos ebben a versében kendőzetlenül vall arról, hogy a poggyász, amit az élettől kapott, sérülékeny teher. Útközben bármikor szétszóródhat a tartalma, s ezt az értéket aztán az emberek kedvük szerint tékozolják el. Az igazi titkot pedig, azokat a tiszta érzéseket és gondolatokat, amelyek a legfontosabbak ebben a bőröndben, lényegében figyelmen kívül hagyják és eltiporják a jelképes állomáson… Szomorú tapasztalat. Onnan tudom ilyen remekül értelmezni Bajnovits költeményét, mert ő maga mondta el egyszer holtrészegen, hogy lényegileg mit is akart megragadni ebben a művében. Igaz ugyan, már akkor újra elbizonytalanodásának adott hangot: versét szimpla allegóriának nevezte, amely szerinte csak egy sérült lelkű idióta dilettáns firkálmánya. Ennek ellenére mégis folytatta.

Ekkoriban, 22 éves korában költözött el végleg otthonról és vonult albérletbe szülővárosában. Jobb híján dolgozni kezdett eladóként egy fotósboltban és magányosan éldegélt egy kétszintes családi ház manzárdszobájában. Egyetlen barátja én voltam, akivel estéről estére, kocsmáról kocsmára járva osztotta meg érzéseit. Magánya, a poros albérleti szoba depresszióba hajszoló, rémálmokat hozó atmoszférája ihlette a következő verset.

TAKARÍTÁS

A gyilkos háló tulajdonosa
szövéseivel jelenlétét naponta mutatta
valamelyik sarokban, s ha aludtál,
nyolclábú, szőrös jövevény szaladt át takaródon,
halántékod célpontján megpihent.
Mire moccantál, cinkos zugokba iszkolt.
Ma bútoraidat a szoba közepére
húztad, s megriadt, rohangáló dögökkel
szembesültél. Utolsó útja mindnek
rideg cipőtalp alá vezetett.

Széttapostál egy sereg hangyarajt,
ellustult, kövér csótányokat,
szőnyegeidből kiporoltad
az alattomos atkahad televényét,
tanyáikban a földúlt fonalak
mérges gazdáit apró plecsnivé gyúrtad.
Nyugalmad többé nyüzsgő poloska,
csúf rovarnyáj nem zavarja.

De éjjel, ha néha éberen tépelődsz
s a plafonra függ üres tekinteted,
idővel elkülönül a sötét felszínen
két, rád szegeződő szem,
s a falon nyolc hosszú láb szőrös árnyéka:
a pókkirálynő, ki elfoglalja
az egész mennyezetet.

S egy reggel testedre szőtt,
vastag hálóba fulladsz.

Azt hiszem, bátran mondható: kiváló, lidérces vers. Ebben az időszakban Jeromos szinte szárnyalt, napról napra íródtak a jobbnál jobb költemények. Íme egy másik:

ÁLLÁSAJÁNLAT

Ez itt a porta. Semmi fontos.
Kis fülke, ablaka nyitva;
állandó vonal a hivatalhoz.
Ha szolgálatban vagyok, éber rend
fogadja ügyfeleim: a tiszta iroda
makulátlan felületein nem találsz árulkodó
kávéfoltot.

Élőlény sehol: nappal alszanak.
Ez a hosszú folyosó gondosan lelakatolt
ajtóhoz vezet, mögötte lapulnak.
Nem állatok. Hiába valami ravasz allegória csapdája,
ismeretlen faj, nem kezesedik
szelíd fogollyá egy kép ketrecéhez.

Mikor munkába léptem,
adta ajándékba kölykökként
e bestiákat az igazgató.
Egy hűséges eb hasznosabb volna.

Nyugtalanok éjszaka s ha nem zárnám őket,
összes kliensemet fölfalnák elevenen.
Ki garantálja, hogy megvadulva,
szobájuk ajtaját törve munkaidőben
nem merészkednek előre a gyanútlan
vendégekig? Nem a főnök gondja.

Hátul a lomtár: sárga iratasztagok
lapjain az eddigi ügyek hosszú sora.
Oldalt a mosdók: hideg víz,
alapos zuhany műszak után.
Ingyenvacsora: szalvétában keserű maradék
az üzemi konyha asztaláról.
Az éhes sötét szemeiben ólálkodó lángok.
Éjfélkor etetés.
Hálájuk nyelvéről ne kérdezz.

Maradj vagy menj. Eleget láttál.
Váltótárs, takarító: kell ide valaki, hogy ne maradjak
dögeimmel egyedül nyugdíjamig.
Naponta rövid ellenőrzés: formális vizit.
Fizetés: az ittlét. Hogy van hol lakhass.
Ne riasszon el a tábla a bejáraton:
idegeneknek csak a pincébe tilos.
Két lakó esetén kulcsot adnak
a hátsó kijárathoz.

Álomszerű víziói ebben az időben elszabadultak. Az előbbi vers, újfent Jeromos magányáról tanúskodik, s arról a vágyáról, hogy egy társ segítségével megzabolázza saját démonait, lelkében lapuló szörnyetegeit. A következő költemény tárgya egy kutya, s hogy ez a háziállat mit is jelent pontosan, azt hiszem, mindent elmondok azzal, amikor közlöm: 1997 őszén ismét szerelembe zuhant.

A KUTYA

Születésemkor pofájába dörzsölték
átizzadt pólyám, hogy orrlikaiba ivódjék
leendő áldozata illata, s bárhol csatangol,
szimatolja célszemélyét.

Ez volt a játék lényege: mikortól járni fogok,
neki nyomomban a helye.
Nem gyomrának akar étkül, csak fogaihoz terít le.
Nyílt utcán rám tart, kivégez,
cafatokra szaggat.

Mint ma éjszaka, hasztalan bujkálásom
új csapdájában, egy hirtelen hiány főterének
minden oldalról védtelen rejtekén:
kitámadt a sikátorok közül, állkapcsait vadul
csattogtatta szívem felé, s képzelt póráza
végén ugyanaz a nő ringat mosolyával,
ki puha csecsemőhúsom szagára tanította.

A közeli templom kapujához már aligha jutok el.
Moccanatlan félelemmel táplál
a verítékem párájára gerjedő eb
vicsorgása.

Csak dajkám meséje vigasztal:
bölcsőjében egy jóllakott állat hasának,
boldog eledelként, lebegve
köldököm kötelénél
álmomból fölébredek;
mire a rossz madzag elszakad,
s a sarkamba rendelt dög
nekiszabadul: éles fogakkal
ziháló mellembe mar.

A vágy tárgya ezúttal egy férjes asszony, akivel titokban találkozgat, de persze mint korábban oly sok alany, elérhetetlen marad. Verseiben ettől kezdve megfigyelhető az anya alakjának és a viszonzatlan szerelem tárgyának egymásba mosódása, illetve az anyaméh és a halál szimbolikus azonossága. Kezdet és vég, születés és halál így forr hát össze Bajnovits Jeromos költészetében. Természetesen igyekezett megszabadulni megint a fájdalmas érzéstől és a férjes asszonyhoz fűződő anyakomplexusus őrülettől, de ez alig sikerült. Az asszony, aki után mindhiába epekedett, idővel egyfajta ördögi lénnyé, pusztító boszorkánnyá mitizálódott képzeletében. E küzdelem tanúbizonysága a következő darab.

FELMONDÁS A DADÁNAK

Szorítsa kopasz seprűjét
bölcsőzsíromon hizlalt ülepe alá,
szoknyája bugyrait gyömöszölje
kofferébe, s holnap hajnalban
lóduljon innen asszonyom.

Friss lepedőt ha utoljára húz,
hiába himbálja kebleit, olcsó foltot
újabb cserére nem varázsol.
Kanócát öle ágyúján hiába gyújtja
lavórba guggolva: a fürdőbe
kukucskáló lyukat ma betapasztom.

Korhol vagy összeszid:
léha váll rándul válaszul;
napkeltekor majd indulást rikolt
egy közönyös kakas.

Évekig szófogadó foglya voltam.
Hasa talaján szunnyadva zsenge húsomba
csúszómászók kövér raja bújt.
Küzdenék e gerjedelem férgeivel holnap
combjai odvából támadt huzat
szédítő lövete nélkül.

Ezentúl kedvemre heverek délig,
csigamód kibújó szégyenem,
keltegető boszorkatrilláját feledve,
s lucskos üstjében forró békanyál,
keserű gizgaz bájitala helyett
kalácsot kakaómba magam aprítok.

Mire főhadiszállásába nyitok, üres heverőt lássak.
Égretárt ablakban szellőző dunnarakást.
Szabaduljak végre konyhája gőze,
méregzsák-potroha melegétől.

Táguljék, fránya banyám,
s ha volna még szájában orrfacsaró bűbáj,
itt többé lefittyedt ajkát ki ne nyissa.

Úgy gondolom, ezek a versek mind azt bizonyítják, hogy Jeromos érett költővé vált, aki a fájdalom mellett már egy kis öniróniát is képes volt belecsempészni verseibe. Igaz, ezzel párhuzamosan egyre idegesebb lett, és ha megpróbáltam bírálni műveit vagy e hozzá méltatlan szerelmi kapcsolatára tettem megjegyzéseket, általában vadállati módon reagált, és sokszor megesett, ha éppen együtt iszogattunk, hogy arcomba loccsantotta italát. Elviseltem ezeket a túlkapásait, hiszen tisztában voltam vele, az ezredforduló legnagyobb koponyája tisztel meg barátságával, még ha ez kopott kabátján, állandó neuraszténiáján és költői sikertelenségén alig látszik is meg.

A következő alkalommal legutolsó verseit vesszük sorra, megismerhetjük tragikus halálának körülményeit, és elbúcsúzunk szerzőnktől. Bátran állíthatom, élete utolsó két évében olyan nagy művek születtek, amelyek méltán megérdemelnék a nyilvánosságot.

ŠFigyelem! A közölt szövegek szerzői jogi védelem alatt állnak és azok bármely, engedély nélküli felhasználása szerzői jogi és egyéb jogszabályokba ütközhet.

ŠNovics János

Minden jog fenntartva!