Azoknak a táborába tartozom, akik úgy gondolják, Gabriel García Márquez regényét nem lehet megfilmesíteni. Vagyis lehet belőle filmet készíteni, de akkor alig pár marék marad az eredeti műből. Mike Newell rendező a lehetetlenre vállalkozott, amikor az egész regényt akarta kompletten filmre vinni – vászonra zsúfolni azt, amit lehet.

Hiába 138 perces a film, ötvenvalahány év bemutatására kevés, csak felvillantja a fontosabb eseményeket (Florentino Ariza nagyobb szerelmeiből például hűségesen végig kell néznünk egy-egy jelenetet), ám emiatt leltárszerű lesz az alkotás, és a vége felé kifejezetten unalmas, hogy jelenetenként ugrunk az időben, és kronologikusan végig kell élveznünk a két főszereplő életének egy-egy ecsetvonással felfestett kihagyhatatlan történéseit.

A színészek alakítása számomra nem mérhető, nem tudom, ki játszott jól, mert lehetetlen megfigyelni – pont amiatt, hogy jelenetenként más életszakaszban látjuk a főhősöket, nem jut lehetőségük íveket, hosszabb részeket végigjátszani. A három főbb szereplőt végig ugyanazok a színészek játsszák, kivéve, hogy a fiatal Florentino Arizát Unax Ugalde alakítja, majd innentől Javier Bardemé a szerep. Ez a megoldás azért sem érthető, mert Fermina Dazát végig Giovanna Mezzogiorno alakítja, és így a két szerelmes közül csak az egyik változik meg fiatalsága idején, Fermina száműzetése alatti időszakban. Juvenal Urbino doktort Benjamin Bratt játssza.

Ami rendkívül zavaró a film egésze alatt, az az idő problematikájából fakad: tehát hogy a történet ötvenvalahány évet ölel fel, s a színészek végig ugyanazok, így muszáj őket öregíteni. Giovanna Mezzogiorno túlérett a fruska Fermina ábrázolásához, fiatalasszonyként, asszonyként hihető, majd idősödvén egyre viccesebb a 70 éves Fermina, akinek arcán két jelentősebb és pár apróbb ránc figyelhető meg. Hiába, jól tartja magát a csaj! Míg Javier Bardem fokozatosan veszti el fiatalságát, kopaszodik meg, lesz őszes, majd ősz a szakálla, bajsza, haja…, addig hozzá képest az Urbino házaspár fiatalító tablettát reggelizhet naponta, mert ők sokáig azonos formájukat hozzák, majd varázsütésre öregszenek meg. Nekem nagyon hiányoznak Fermina és Florentino történetének végéhez a valóban idős színészek (Bardem öregítését még megettem), mert így nem tudom elhinni, hogy nem egy vicc részesei, hanem egy halálkomoly időskori szerelem tanúi vagyunk, annak minden keserűségével és bájával együtt.

Nem mondom, hogy kirohantam a moziból a film közben, mert aki arra vágyik, láthat egzotikus dél-amerikai tájakat, tapasztalhat latinos életérzést (angol nyelven), kaphat valamiféle felszíni képet Márquez regényéből. De a regény nem arról szól, mint a film, mivel az nem nagyon szól semmiről se, azon kívül, hogy próbálja minél teljesebben bemutatni az alapjául szolgáló művet. Elveszik a regény sokszínűsége, a szereplők és ábrázolásuk iróniája minimálisra csökken. És így sajnos hiába írta meg Márquez ezt a zseniálisan sokrétű és sokszínű regényt a Szerelemről – ha csak e csökevényes film alapján ismerjük meg, egyedül azt megjegyezve belőle, hogy Florentino Ariza hány (hatszázhuszonkettő) nővel létesített szexuális kapcsolatot élete során, és bakker, mekkora tuti csávó, nagy kan volt ez a bénaló, félszeg manus!

És egyáltalán nem hiányzik, hogy a végtelen távlatokat megnyitó, hatalmas őserdőket(?) felülről mutató képsorok alatt fevonítson Shakira. Ha sláger, ha nem sláger, ha jó, ha nem, nem illik oda és vérciki, ahogyan önfeledten vonyítja a főcímdalt. Sajnálom, nagyon kellett röhögnöm emiatt a film végénél, mert annyira nem bírtam már nézni ezt a véget érni nem akaró, elbaltázott alkotást.