Nyilván sokan kipróbálták már, milyen egy DVD-lejátszó úgynevezett zoom üzemmódja. Ilyenkor a képernyő – illetve az éppen nézett film – egy részlete sokkal közelebbről látható, ám a felbontás meglehetősen romlik, a kép kevésbé éles, vagy inkább homályos. Az arcok kontúrja némiképp elmosódott, ahogy a tárgyak és minden egyéb látványelem. Az ember nem kívánná ilyen formában végignézni a filmet.

Csak azért áll itt ez a kis prológ, mert nagyjából hasonló színvonalon kellett megtekintenem hétfő este a VMK-ban (Városi Művelődési Központ) Cristian Mungiu cannes-i Arany Pálmával kitüntetett alkotását, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című román filmet. A VMK-ban ugyan nem zoomoltak, hanem DVD-ről vetítették, ám egy projektor segítségével közepes nagyságú vászonra nagyítva, ezzel a módszerrel pedig a film elveszítette eredeti méreteit és minőségét, azaz úgyszólván mindvégig ködös, fátyolos, kásás, szétfolyó volt a kép.

Bár a VMK filmklubja csak igen ritkán képes műsorra tűzni olyan filmeket, amilyeneket sehol sem lehet megtekinteni, ezúttal a budapesti Cirkofilm közreműködésével valóban kiváló, és eleddig másutt (kivéve Pest) beszerezhetetlen darabot sikerült Veszprémbe hozniuk. A „4 hónap, 3 hét, 2 nap” az európai film egyik legújabb meglepetése és a román új hullám legnagyobb sikere. Nehéz újat mondani róla, mert a tavalyi cannes-i nagydíj óta sok-sok – többnyire pozitív – kritika, beszámoló, elemzés született vele kapcsolatban. Legnagyobb problémája éppen az, hogy már korábban szinte mindent tudni lehetett róla. Ezt az érzést pedig csak fokozta, hogy az előadás előtt a Cirkofilm egy szimpatikus, szakmailag felkészült hölgymunkatársa rövid bevezetőben újra elmondta mindazt, amit már eddig is tudtam.

Szerencsére ez mégsem befolyásolta a katarzist, mert Mungiu filmje tényleg hatalmas élmény. Mint a meghatározó új román művek esetében (pl. Puiu: Lazarescu úr halála), ez is minimalista munka, kíméletlen kamaradarab, egyetlen szituáció, nevezetesen egy fiatal lány abortuszának dokumentarista feldolgozása, szenzációs színészekkel, háttérben a nyolcvanas évek Ceausescu-diktatúrájának lélektelen, monokróm világával. Felkavaró alkotás, mind vizuálisan, mind lélektanilag egyértelmű mestermű.

A vetítés színvonala azonban ismét rádöbbentett arra, hogy kedves hazánk – Magyarország – miféle szerencsétlen provincia. Félelmetesen szánalmas, hogy olyan filmeket, amelyeket egész Európában sikerrel vetítenek, nekem itt, Veszprémben egy művelődési ház kistermében kell megnéznem, projektoron, DVD-lemezről felnagyítva, rossz minőségben, homályosan. Ez pedig különösen azért fájdalmas, mert Mungiu filmjében a korabeli tárgyi környezet, az emberi arcok és a jellegzetes atmoszféra elengedhetetlen feltétele az összhatásnak. S ha ez nem elég, azt is elmesélhetem, hogy közben az egyik néző mozgolódó könyöke tíz percenként belelógott a vetítőgép fénypászmájába, ennélfogva a vászon bal alsó sarkában minduntalan sötét foltok játszottak-látszottak.

Ezerszer megfogadtam, hogy nem fogok veszprémi filmklubokba járni, mert annak általában szívás a vége. Regénytrilógiát tudnék írni azokról az esetekről, amikor a helyi filmvetítések csapnivaló minőségükkel felbosszantottak, és könyörtelenül szétzúzták az élményt.

Sajnos megint hibáztam. Türelmetlenül elrohantam a VMK-ba, holott meg kellett volna várnom, míg a film kereskedelmi forgalomba kerül DVD-lemezen, hogy otthon kifogástalan állapotában megnézhessem. Végső soron úgyis ez következik: muszáj beszereznem és immár teljes értékű formájában megismernem. De az végérvényesen bebizonyosodott, hogy ezentúl minden filmklubként meghirdetett silány vetítéstől kötelező távol maradnom.

Novics János